A millennium évében okvetlenül szólnunk kell Bácska és egyben Doroszló egyik legjelentősebb (ha nem a legjelentősebb) történelmi emlékéről, az ún. római sáncokról. Több okból kifolyólag. Egyrészt mert a Duna-Tisza köze nem bővelkedik monumentális építészeti emlékekben, egykori városok földbe temetett romjaival, uralkodók hatalmas emléktemplomaival, a kőbe vésett történelem maradványaival. Ami megmaradt a letűnt idők emlékeiből, ma már csak szerény keretek között vall szűkebb hazánk egykor dicső történelmi múltjáról. Másrészt. a római sáncok az elmúlt évtizedekben publicisztikailag a feledés homályába merültek.

A két földsáncról, amelyek Római sáncok néven kerültek a térképekre, az első jelentések A. F. Marsigli gróf tollából származnak. Marsigli a XVII. század utolsó évtizedeiben Savoyai (Eugen) Jenő herceg, Habsburg-hadsereg főparancsnok hadmérnökezredeseként járta be a török uralom alól az előző években felszabadult Bácskát. A Dunáról írt munkájában (Danubius Pannonico-Mysicus, 1726) feljegyezte mindazokat a számára érdekesnek vélt helyeket, amelyek egykori építmények vagy erődítmények romjai lehettek. Ennek köszönhetően sok olyan romhelyről tudunk, amelyek már nem léteznek. A római sáncok esetében más a helyzet. Az elmúlt évtizedek súlyos pusztításai ellenére egyes részeken még most is jól kivehetők, sőt helyenként a (erdőktől) védett részei feltehetően eredeti magasságukban (pl. Doroszló környékén) megmaradtak.

A bácskai kis- és nagy sánc

A két óriási földmű titka mindig kedvenc témája volt a múltat kutató szakembereknek. Jó példa erre az 1885-ben megjelenő Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat Évkönyvének I. füzete, amelyben az első cikk a római sáncokról szól. A szerző, Dudás Gyula, jó érzékkel ecseteli a vélt igazságot, azaz a sáncok eredetét, funkcióját. A második világháborút követően a vajdasági régészek figyelmét sem kerülte el ez a kérdés. Különösen Nagy Sándor és Szekeres László foglalkoztak behatóbban a sáncokkal. Régészeti ásatásokra is sor került egy épen maradt szakaszon, boroszló környékén. Ennek ellenére mind máig senkinek sem sikerült felfedni az igazságot, legalábbis nem teljes egészében. A helyzetet csak bonyolítja, hogy a sáncok neve (kis és nagy sánc) kutatónként, illetve térképenként változik!

Ma már vitathatatlan, hogy az Újvidéktől Bácsföldvárig csaknem egyenes irányban húzódó töltés római eredetű, s a Tisza torkolatát volt hivatott védeni a Duna-Tisza közén élő szarmata eredetű törzsekkel szemben. Viszont az Apatintól induló és Dél-Bácskát félkörben körülölelő sánc építőiről semmi bizonyosat nem tudni. Tény, hogy a sáncok két helyen metszik egymást, ám nem eldöntött, közülük melyik épült korábban. Európa különböző helyeiről ismert római határerődítéseket, pl. az angliai Vallum Hadrianit vagy a németországi Limes Romanust figyelembe véve, az Apatintól kiinduló földsánc nem épült római mintára. A római hadmérnökökre jellemző nyílegyenes szakaszok, valamint a mértani szögben kiképzett fordulók ennél a földműnél szinte teljesen hiányzanak. Ugyanakkor a legújabb régészeti kutatások minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy a védősánc eredetileg a déli irányból jövő támadás(oka)t volt hivatott kivédeni.

Mivel a rómaiak kiesnek a számba vehető építők sorából, nézzük, mely más néphez fűződhet egy ilyen monumentális építmény létrehozása. A majd 100 km hosszúságú töltés megépítéséhez több millió köbméter földet kellett megmozgatni. Az eddig ismert, egykor Bácskában élő népek közül a kelták, a szarmaták és az avarok rendelkezhettek olyan erővel, amellyel képesek voltak egy ilyen hatalmas védőmű létrehozására.

A sánckutató szakemberek mindhárom népet belekombinálták elképzeléseikbe. Véleményünk szerint az avarok voltak a földmű létrehozói, és a sánc nem volt egyéb, mint a sokat emlegetett, éppen olyan misztikus avar erődítmény, mint a “hring", vagyis a “gyűrű".

Az avarok, mint katonai és politikai hatalom a VI. század második felében jelentek meg Kelet-Európa végeláthatatlan pusztáin. Mivel nomád törzsszövetségről volt szó, nem lehet őket egységes etnikai elemként kezelni, sokkal inkább, mint a legkülönbözőbb etnikai csoportok konglomerátumát, amely egy kiemelkedő személy köré csoportosult (lásd korábban a hunoknál Attilát vagy később a mongoloknál Temüdzsint - közismertebb nevén Dzsingisz kánt). Az avaroknál Baján kagán volt ez a személy. Vezetésével zajlott le az avarok kárpát-medencei honfoglalása (568), melyet követően kialakult egy, a Dunától a Donig és a Kárpátoktól a Balkánig terjedő nagy nomád birodalom. Az avar vezértörzsek elfoglalták a legelőkben gazdag Duna-Tisza közét és megkezdték hódító hadjárataikat, előbb Bizánc (Konstantinápoly), majd az itáliai félsziget államai ellen. A Bizánci Császárság három évtizedig képtelen volt ellenállni északi harcias szomszédaiknak. Az egykor hatalmas avar birodalom a 630-as évek táján a sorozatos belháborúk következtében széthullott. A VII. század utolsó évtizedeiben az avar államhatalom már csak a Kárpát-medencére korlátozódott. A korabeli kútfők ez idő tájt egy új nép, az ún. onogurok beköltözéséről szólnak a Kárpát-medence területére, akikkel egy időben magyar törzsek is érkeznek. Ez a “kettős honfoglalás" elmélete, mely szerint a magyarság Árpád vezetésével nem 895/96-ban, hanem egy évszázaddal korábban költözött a Kárpát-medencébe. Ha így volt, akkor írásunk tárgya minden szempontból beilleszkedik a millenniumi témakörbe. Részben, mert akkor az ún. “előmagyar" államról beszélhetünk, ugyanakkor tény az is, hogy a VIII. században az avarok bezárkóztak a Kárpátok övezte területekre. Nyugaton a mostani közép-ausztriai Ens folyót jelölték ki határnak (ott kezdődött a “túl az Óperencia vidéke"), míg délen a Duna képezte a határvonalat. E két határvonal között jelentős különbség volt. Míg nyugaton az Ens folyótól a bécsi medencéig mintegy 200 km mélységű senki földje (ún. gyepű) védte a kései avarokat, azaz a tudományban griffes-indásnak nevezett népességet, addig délen a Tisza, a Duna és Közép-Bácska területén több tucatnyi VIII-IX. századi temetőről van tudomásunk. Ebből az következik, hogy a kései avarok (magyarok?) jelentős létszámú tömbje ebben az időben a Duna-Tisza közén élt!

A római sáncokkal kapcsolatban két dologról kell még szólni. Mivel az avarok a kezdetektől fogva első számú ellenfelüknek a bizánciakat tartották, elképzelhető, hogy saját katonai gyengülésüket felmérve védelmi rendszer kiépítésébe kezdtek. (Ezúttal ne mélyedjünk bele, miként volt lehetséges egy ilyen nagy védőműt technikailag kivitelezni. A kételkedők meggyőzésére említjük, hogy az avarok megépíthettek egy “második kínai falat", már azért is, mert elődeik egy része éppen abból a körzetből származott, de az sem kizárt, hogy azok részt is vettek a világörökség egyik legkiemelkedőbb csodájának valamely ostrománál.)

Egy frank katona visszaemlékezései igencsak elgondolkodtatók. Ismeretes, hogy a Nagy Károly-féle frank birodalom (a későbbi Németrómai Császárság elődje) térdre kényszerítette a kárpát-medencei avarok többségét. Sok évig tartó háborúskodás után a kereszténységet hirdető frankok és csatlósaik a IX. század elején győzedelmeskedtek a sámánhitű pogány avarokkal szemben. E történelmi események leírásának nagy része fennmaradt az utókor számára az ún. Frank Évkönyvekben, amelyekben, a többi között, szó van az avar földvárakról hringekről (gyűrű, győr) -, de olyan tisztázatlan módon, hogy formájukról (nevük ellenére), helyükről és szerepükről alig tudni meg valamit. A hringek tudományos magyarázata lehetetlen, mert eddig a régészet egy avar földvárat sem tárt fel. Ezzel szemben őskori és római kori erődítések nagy számban vannak, olyanok is, amelyeket bizonyára az avarok is használtak.

Van azonban egy érdekes hring-leírás, az ún. Sankt Gallen-i legendában, amit kb. 90 évvel az avar-frank háborúk után írtak, s egy, a hadjáratokat megjárt katona elbeszélését is tartalmazza. Eszerint az avar hringek hatalmas kiterjedésűek voltak. Mintegy 80 km átmérőjű erődítésre emlékezett a katona. Kilenc erődítésen kellett átjutniuk, míg a kagáni központhoz értek. A hringek mintegy 40 km távolságra voltak egymástól, és közöttük helyezkedtek el az avar települések, olyan rendszerben, hogy kürtszóval állandó kapcsolatot tarthattak fenn. A leírás alapján arra következtethetünk, hogy a hringek az erődrendszer védőfalaként koncentrikus körökben vették körül a kagáni székhelyet.

Ez a visszaemlékezés meglehetősen zavaros, aminek több oka lehet. Az egyik, a rossz fordítás ( frank nyelvről latinra), illetve bizonyos kulcsfontosságú szavak elhagyása. A másik ok az a tény, hogy az elbeszélést megörökítő krónikás (szerzetes) csak másodkézből hallotta a dolgokat, s nem volt tisztában a való helyzettel. A leírást elemezve két alapvető igazságot hámozhatunk ki. Egyrészt: a védőművek minden

kétséget kizáróan léteztek, és az avarok védték is őket. Másrészt, ezek a védőművek nem voltak egységesek, sem alakjuk, sem funkciójuk tekintetében. A frank katona emlékezetében minden bizonnyal elevenen élt a hatalmas kiterjedésű központi (kagáni) hring képe, amit összekapcsolt azokkal a kisebb földvárakkal, amelyeket útközben kellett bevenniük.

Ha a római sáncok egyikét avar védőműként kezeljük (mint pl. egy hringet), akkor a kagáni székhelynek valahol a sáncon belül a Duna-Tisza közén kellett lennie. Ez így is volt, csak az a kérdés, hogy földrajzilag hol? Erre a kérdésre sincs még válasz.

Végezetül rövid utalás írásunk kezdő mondatára. Bízunk benne, hogy száz év múlva az akkori régészeknek már nem kell feltételezésekbe bocsátkozniuk, és határozottan állíthatják, hogy kik voltak a dél-bácskai sáncok építői. Mi ezúttal csak azt állapíthatjuk meg, hogy azok voltak, akik rátermettek erre a munkára.

Ricz Péter nyomán