DOROSZLÓ címere. Bővebben a főoldal alján az ÚJDONSÁGOKBAN!!!
English version Srpska verzija
 
- Jószomszédság
- Státustörvény
- állampolgárság
- Millenniumi írás
- Vajdaság
- Testvérfalvak:
     Dávod
     Rém

 

A bácskai "római sáncok"

 

A millennium évében okvetlenül szólnunk kell Bácska és egyben Doroszló egyik legjelentősebb (ha nem a legjelentősebb) történelmi emlékéről, az ún. római sáncokról. Több okból kifolyólag. Egyrészt mert a Duna-Tisza köze nem bővelkedik monumentális építészeti emlékekben, egykori városok földbe temetett romjaival, uralkodók hatalmas emléktemplomaival, a kőbe vésett történelem maradványaival. Ami megmaradt a letűnt idők emlékeiből, ma már csak szerény keretek között vall szűkebb hazánk egykor dicső történelmi múltjáról. Másrészt. a római sáncok az elmúlt évtizedekben publicisztikailag a feledés homályába merültek.

A két földsáncról, amelyek Római sáncok néven kerültek a térképekre, az első jelentések A. F. Marsigli gróf tollából származnak. Marsigli a XVII. század utolsó évtizedeiben Savoyai (Eugen) Jenő herceg, Habsburg-hadsereg főparancsnok hadmérnökezredeseként járta be a török uralom alól az előző években felszabadult Bácskát. A Dunáról írt munkájában (Danubius Pannonico-Mysicus, 1726) feljegyezte mindazokat a számára érdekesnek vélt helyeket, amelyek egykori építmények vagy erődítmények romjai lehettek. Ennek köszönhetően sok olyan romhelyről tudunk, amelyek már nem léteznek. A római sáncok esetében más a helyzet. Az elmúlt évtizedek súlyos pusztításai ellenére egyes részeken még most is jól kivehetők, sőt helyenként a (erdőktől) védett részei feltehetően eredeti magasságukban (pl. Doroszló környékén) megmaradtak.

A bácskai kis- és nagy sánc

A két óriási földmű titka mindig kedvenc témája volt a múltat kutató szakembereknek. Jó példa erre az 1885-ben megjelenő Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat Évkönyvének I. füzete, amelyben az első cikk a római sáncokról szól. A szerző, Dudás Gyula, jó érzékkel ecseteli a vélt igazságot, azaz a sáncok eredetét, funkcióját. A második világháborút követően a vajdasági régészek figyelmét sem kerülte el ez a kérdés. Különösen Nagy Sándor és Szekeres László foglalkoztak behatóbban a sáncokkal. Régészeti ásatásokra is sor került egy épen maradt szakaszon, boroszló környékén. Ennek ellenére mind máig senkinek sem sikerült felfedni az igazságot, legalábbis nem teljes egészében. A helyzetet csak bonyolítja, hogy a sáncok neve (kis és nagy sánc) kutatónként, illetve térképenként változik!

Ma már vitathatatlan, hogy az Újvidéktől Bácsföldvárig csaknem egyenes irányban húzódó töltés római eredetű, s a Tisza torkolatát volt hivatott védeni a Duna-Tisza közén élő szarmata eredetű törzsekkel szemben. Viszont az Apatintól induló és Dél-Bácskát félkörben körülölelő sánc építőiről semmi bizonyosat nem tudni. Tény, hogy a sáncok két helyen metszik egymást, ám nem eldöntött, közülük melyik épült korábban. Európa különböző helyeiről ismert római határerődítéseket, pl. az angliai Vallum Hadrianit vagy a németországi Limes Romanust figyelembe véve, az Apatintól kiinduló földsánc nem épült római mintára. A római hadmérnökökre jellemző nyílegyenes szakaszok, valamint a mértani szögben kiképzett fordulók ennél a földműnél szinte teljesen hiányzanak. Ugyanakkor a legújabb régészeti kutatások minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy a védősánc eredetileg a déli irányból jövő támadás(oka)t volt hivatott kivédeni.

Mivel a rómaiak kiesnek a számba vehető építők sorából, nézzük, mely más néphez fűződhet egy ilyen monumentális építmény létrehozása. A majd 100 km hosszúságú töltés megépítéséhez több millió köbméter földet kellett megmozgatni. Az eddig ismert, egykor Bácskában élő népek közül a kelták, a szarmaták és az avarok rendelkezhettek olyan erővel, amellyel képesek voltak egy ilyen hatalmas védőmű létrehozására.

A sánckutató szakemberek mindhárom népet belekombinálták elképzeléseikbe. Véleményünk szerint az avarok voltak a földmű létrehozói, és a sánc nem volt egyéb, mint a sokat emlegetett, éppen olyan misztikus avar erődítmény, mint a “hring", vagyis a “gyűrű".

Az avarok, mint katonai és politikai hatalom a VI. század második felében jelentek meg Kelet-Európa végeláthatatlan pusztáin. Mivel nomád törzsszövetségről volt szó, nem lehet őket egységes etnikai elemként kezelni, sokkal inkább, mint a legkülönbözőbb etnikai csoportok konglomerátumát, amely egy kiemelkedő személy köré csoportosult (lásd korábban a hunoknál Attilát vagy később a mongoloknál Temüdzsint - közismertebb nevén Dzsingisz kánt). Az avaroknál Baján kagán volt ez a személy. Vezetésével zajlott le az avarok kárpát-medencei honfoglalása (568), melyet követően kialakult egy, a Dunától a Donig és a Kárpátoktól a Balkánig terjedő nagy nomád birodalom. Az avar vezértörzsek elfoglalták a legelőkben gazdag Duna-Tisza közét és megkezdték hódító hadjárataikat, előbb Bizánc (Konstantinápoly), majd az itáliai félsziget államai ellen. A Bizánci Császárság három évtizedig képtelen volt ellenállni északi harcias szomszédaiknak. Az egykor hatalmas avar birodalom a 630-as évek táján a sorozatos belháborúk következtében széthullott. A VII. század utolsó évtizedeiben az avar államhatalom már csak a Kárpát-medencére korlátozódott. A korabeli kútfők ez idő tájt egy új nép, az ún. onogurok beköltözéséről szólnak a Kárpát-medence területére, akikkel egy időben magyar törzsek is érkeznek. Ez a “kettős honfoglalás" elmélete, mely szerint a magyarság Árpád vezetésével nem 895/96-ban, hanem egy évszázaddal korábban költözött a Kárpát-medencébe. Ha így volt, akkor írásunk tárgya minden szempontból beilleszkedik a millenniumi témakörbe. Részben, mert akkor az ún. “előmagyar" államról beszélhetünk, ugyanakkor tény az is, hogy a VIII. században az avarok bezárkóztak a Kárpátok övezte területekre. Nyugaton a mostani közép-ausztriai Ens folyót jelölték ki határnak (ott kezdődött a “túl az Óperencia vidéke"), míg délen a Duna képezte a határvonalat. E két határvonal között jelentős különbség volt. Míg nyugaton az Ens folyótól a bécsi medencéig mintegy 200 km mélységű senki földje (ún. gyepű) védte a kései avarokat, azaz a tudományban griffes-indásnak nevezett népességet, addig délen a Tisza, a Duna és Közép-Bácska területén több tucatnyi VIII-IX. századi temetőről van tudomásunk. Ebből az következik, hogy a kései avarok (magyarok?) jelentős létszámú tömbje ebben az időben a Duna-Tisza közén élt!

A római sáncokkal kapcsolatban két dologról kell még szólni. Mivel az avarok a kezdetektől fogva első számú ellenfelüknek a bizánciakat tartották, elképzelhető, hogy saját katonai gyengülésüket felmérve védelmi rendszer kiépítésébe kezdtek. (Ezúttal ne mélyedjünk bele, miként volt lehetséges egy ilyen nagy védőműt technikailag kivitelezni. A kételkedők meggyőzésére említjük, hogy az avarok megépíthettek egy “második kínai falat", már azért is, mert elődeik egy része éppen abból a körzetből származott, de az sem kizárt, hogy azok részt is vettek a világörökség egyik legkiemelkedőbb csodájának valamely ostrománál.)

Egy frank katona visszaemlékezései igencsak elgondolkodtatók. Ismeretes, hogy a Nagy Károly-féle frank birodalom (a későbbi Németrómai Császárság elődje) térdre kényszerítette a kárpát-medencei avarok többségét. Sok évig tartó háborúskodás után a kereszténységet hirdető frankok és csatlósaik a IX. század elején győzedelmeskedtek a sámánhitű pogány avarokkal szemben. E történelmi események leírásának nagy része fennmaradt az utókor számára az ún. Frank Évkönyvekben, amelyekben, a többi között, szó van az avar földvárakról hringekről (gyűrű, győr) -, de olyan tisztázatlan módon, hogy formájukról (nevük ellenére), helyükről és szerepükről alig tudni meg valamit. A hringek tudományos magyarázata lehetetlen, mert eddig a régészet egy avar földvárat sem tárt fel. Ezzel szemben őskori és római kori erődítések nagy számban vannak, olyanok is, amelyeket bizonyára az avarok is használtak.

Van azonban egy érdekes hring-leírás, az ún. Sankt Gallen-i legendában, amit kb. 90 évvel az avar-frank háborúk után írtak, s egy, a hadjáratokat megjárt katona elbeszélését is tartalmazza. Eszerint az avar hringek hatalmas kiterjedésűek voltak. Mintegy 80 km átmérőjű erődítésre emlékezett a katona. Kilenc erődítésen kellett átjutniuk, míg a kagáni központhoz értek. A hringek mintegy 40 km távolságra voltak egymástól, és közöttük helyezkedtek el az avar települések, olyan rendszerben, hogy kürtszóval állandó kapcsolatot tarthattak fenn. A leírás alapján arra következtethetünk, hogy a hringek az erődrendszer védőfalaként koncentrikus körökben vették körül a kagáni székhelyet.

Ez a visszaemlékezés meglehetősen zavaros, aminek több oka lehet. Az egyik, a rossz fordítás ( frank nyelvről latinra), illetve bizonyos kulcsfontosságú szavak elhagyása. A másik ok az a tény, hogy az elbeszélést megörökítő krónikás (szerzetes) csak másodkézből hallotta a dolgokat, s nem volt tisztában a való helyzettel. A leírást elemezve két alapvető igazságot hámozhatunk ki. Egyrészt: a védőművek minden

kétséget kizáróan léteztek, és az avarok védték is őket. Másrészt, ezek a védőművek nem voltak egységesek, sem alakjuk, sem funkciójuk tekintetében. A frank katona emlékezetében minden bizonnyal elevenen élt a hatalmas kiterjedésű központi (kagáni) hring képe, amit összekapcsolt azokkal a kisebb földvárakkal, amelyeket útközben kellett bevenniük.

Ha a római sáncok egyikét avar védőműként kezeljük (mint pl. egy hringet), akkor a kagáni székhelynek valahol a sáncon belül a Duna-Tisza közén kellett lennie. Ez így is volt, csak az a kérdés, hogy földrajzilag hol? Erre a kérdésre sincs még válasz.

Végezetül rövid utalás írásunk kezdő mondatára. Bízunk benne, hogy száz év múlva az akkori régészeknek már nem kell feltételezésekbe bocsátkozniuk, és határozottan állíthatják, hogy kik voltak a dél-bácskai sáncok építői. Mi ezúttal csak azt állapíthatjuk meg, hogy azok voltak, akik rátermettek erre a munkára.

Ricz Péter nyomán

 

 

A római sáncok valóban római eredetűek?

 

Dél-Bácska területén ősrégi építmények, sáncok vannak. A nagyobbik Apatintól Óbecséig, míg a kisebb Újvidéktől Bácsföldvárig húzódik. Régi írók leírásából ítélve, hadi célokra készültek római eredetű védő töltésnek tartották. Az archeológiai fontosságukat tekintve, s mivel eredetüket homály fedi, csak találgatások vannak, azért szükséges részletesebben foglalkozni a két sánc kérdésével.

Meg kell jegyeznünk, hogy a római sáncoknak elnevezett, ismert építményekről, a valamikori római történetírók semmit sem írtak, talán nem is tudtak róluk?

A történeti adatok hiánya, ugyanakkor a római uralom utolsó évszázadi vidékünkön (Szerémség, Bácska, Bánság) a IV-V. században, amikor igen mozgalmas ez a terület, mert a népvándorlás színtere volt, a XIX. században a történészek érdeklődését újra felkeltette ez a probléma.

Alloys Ferdinando Marsigli, osztrák vezérkari mérnök volt, aki a római sáncokat 1690 után tanulmányozta és lerajzolta. Különben, ő volt az első, aki e nagy műveket római sáncoknak nevezte! Marsigli, ez építményeket határozottan római eredetűeknek tartotta és kijelentette, hogy azok a hatalmas sirmiumi katonai tábor fegyveres csapatainak befogadására épültek, amelyeknek feladata volt a római birodalomba betörő barbárokat visszaszorítani.

Marsigli a kis római sáncokat a következőképpen írja le: „A sáncot egy ásott töltés képezi, amely a Dunától a tiszai nádasokig húzódik (Újvidéktől Bácsföldvárig). Ez a szöglet (Újvidék-Bácsföldvár-Titel), melyet az említett sánc berekeszt. A sáncdomb átlag 7 m magas és 14 m széles, míg a sáncárok az ellenséges barbárok felé van fordítva. Egyenesvonalban megy és lassacskán hajlik a dunai mocsarak felé. Figyelemre méltók rajta azok a négyszögű erődítmények, amelyek 200 m hosszúak és 80 m szélesek, s a hosszúság mindkét oldalán két-két följárás létezik. A sánc oldalán különböző távolságokban 72 följárat van, alkalmazva a katonai közlekedés könnyítése céljából.”

 

A műholdas képen is jól látható a Doroszló melleti sánc

 

Ammianus Marcellinus római író a IV. században kijelenti, hogy a rómaiak még a IV. században sem terjesztették ki határukat a jazigok földjére (Duna-Tisza köze) és hogy a nagyobbik római sánc semmi esetre sem lehet római eredetű. Időszámításunk előtt 30-ban az alsó Duna-Tisza közben megtelepednek a szarmatáknak is mondott jazigok. Ezek a hunok bejöveteléig laktak itt, a rómaiak velük szüntelenül háborúskodtak, de földjüket soha sem foglalták el, csak egy-két őrhelyet építettek a bácskai oldalon, így az Onagrinumot. De Titel környéke úgy látszik mégis a rómaiak közvetlen uralma alatt volt egy ideig (i. u. 359-375.).

Tehát a Duna melléki római tartományokat, állandóan a Duna választotta el a barbár területektől, s a balparton levő apróbb római építmények a barbárok betörései miatt, nem voltak állandóak.

Érdekes Mommsen német archeológus véleménye, aki a római kornak ezt a szakaszát behatóan tanulmányozta. Szerinte föltételezhető, hogy a rómaiak a védelmi vonalon sáncokat építettek. Mommsen megerősíti, hogy a nagy sánc északról a jazigok földjét határolta. Szerinte Bácska déli része be volt foglalva a rómaiak védelmi vonalába, de a nagy sáncot, a barbárok építették, amely keleten Alpár (Stepanovićevo), felől, az ókéri utat keresztezi és a cseneji tanyákon áthaladva, Járeknek megy, majd kétszer is keresztezi a kis római sáncot, majd elvész a Tisza menti rétben.

Visszatérve Marsigli elmélkedésére, az egyik helyen ezt írja: „Csenei a rómaiak régi erődje, amelytől ama híres római sánc kezdődik és a Tiszáig húzódik.” Marsigli Péterváraddal szemben helyezi a kis római sánc kezdetét, ahol állítólag római épületmaradványt, sánc fölötti őrhely lehetett. Ennek az erődnek hossza 60, szélessége 25 öl, földsáncok által három udvarra van osztva.

Később a XIX. század végén N. Fröhlich bécsi archeológus bizonygatta, hogy azok római művek nem lehetnek. Szerinte, ezt mutatja az építés minősége és iránya is. A rómaiaknak ilyen gyönge határvédő vonalakra nem is volt szükségük, mert a Duna képezte országhatárukat. 1887-ben az Archeológiai Értesítőben közli, hogy Marsigli általi érvek tévesek. Fröhlich, teljesebb cáfolata céljából hivatkozik a bécsi császári hadi levéltár térképére, amelyen a sánc a Hadi-szigeten levő mocsarakig húzódik. A sáncon levő építmények, nem római eredetűek, mert nem a titeli fennsíkról harcoltak a barbárok ellen, kik az újvidéki oldalon tanyáztak, azért húztak árkot az újvidéki határban a sánc mellett.

Tehát az alsó Bácska a jazigok földje volt, a római határt pedig a Duna képezte. Fröhlich szerint a hunok után itt lakott és egymásközt mindig hadakozó germán törzsek készíthették a nagy, vagy a hosszabb sáncot. A kis sánc (Újvidék-Bácsföldvár) által képezett sarokban a jazigok egy része itt biztonságban élhetett.

A rómaiak a Duna bal partján szerveztek kisebb építményeket, erődítményeket, mint Bononia és Cusum átellenében. Tehát szabaddá kellett tenni a Duna e szakaszát, biztosítani a szabad hajózást, ezt pedig úgy lehetett elérni, ha az innenső fele is római csapatok védelme alá helyezik.
Érdújhelyi Menyhért szerint a kis római sáncok, nem római építmény. Több éven át a helyszínen tanulmányozta a sáncokat. Azokon több helyen próbaásatásokat végeztek. Emberekkel a megjelölt pontokon mélyen behatoltak a sáncokba, de semmiféle római régiségre nem akadtak. Sem római téglákat, pénzeket nem találtak. Szerinte a rómaiak szilárd építményeket alkottak, nem földhányásokkal építettek. Kövezett utakra sem leltek, pedig azokat a rómaiak mérnöki tervek alapján építették, útjelzőkkel, feliratos határkövekkel, talán vízvezetékek, feliratos síremlékek, vagy bálványok maradványaival is. Érdújhelyi szerint, mind a két építményt a barbárok hozták létre.

A nagy római sáncok Apatin felső szőlői között kezdve kelet felé, Szentiván falu nyugati oldalánál délre fordul és a Mosztonga jobb oldalán lefelé halad Szerbmiliticsig. Ezután sokáig nyoma vész, majd Kölpénytől keletre ismét feltűnik, Járekot észak felől érintve, átmegy a kis római sáncokon és Boldogasszonyfalvát délről megkerülve észak felé kanyarodik és Csúrog irányában a kis római sáncokhoz közel megszűnik. Az egész vonal hossza 100 km, magassága néhol 7 méter is, de sok helyen igen alacsony, sőt a szántás folytán el is tűnt.

A kis római sánc egyenes vonalban húzódik Újvidéktől, a cseneji tanyáktól északkeleti irányban Bácsföldvárig. E sánc hossza 26 km, sokkal magasabb, mint a nagy sánc.

Dudás Gyula, zentai származású történész, a nagy római sáncokat (Apatintól-Bécsig) a szolga jazigoktól származtatja, akik az alsó Bácskába húzódtak s ezen sáncokkal védték magukat, az egykori uraik ellen, míg a kis sáncokat rómaiaknak vélte) amelyet i. sz. 358-ban Constantinus császár építette a római katonák odatelepítése után.

Rohonyi Gyula szerint a nagy sáncokat Marcus Aurelius korában (121-180) vagy valamivel később építették. Marcus Aurelius a legyőzött jazigokat kényszerítette, hogy az alsó Dunától visszavonuljanak és akkor épülhetett határvonal gyanánt a nagy sánc, amelyen átlépniök nem volt szabad. Ekkor épülhettek itt a Duna bal partján a római erődítmények. Itt állott Titulium (Titel), Onagrinum (Begecs), Teutoburgium (Gombos táján) és Villa Pistrensis (Újvidéknél).

(Forrás: Érdújhelyi Menyhért: Újvidék, 184, Újvidék; Nebojąa Stanojev: Srednjovekovna naselje u Vojvodini, Muzej vojvodine, Novi Sad, 1996.; Ivány István: Bács-Bodrog vármegye helynévtára. V. kötet, Szabadka, 1907.; Velika D. Rusevljan Miroslav Vujović: Rimska vojska u Sremu, Muzej Vojvodine, Novi Sad, 2006)

Összeállította: Uri Ferenc

 


 
 
 
A honlap 1024x768-as felbontással, 24 bit színárnyalattal és Internet Explorer 6.0-val a legélvezhetőbb.
Első megjelenés: 1999.07.14.
Utolsó frissítés: 2015.12.05.

Köszönetnyilvánítás
 
hosting/sponzor: VAJDASAG.HU
Böngésszen!
©Webmester: Dr. Samu Krisztián   
Honlap statisztika:
eXTReMe Tracker