Doroszló határán a Mosztonga (régi nevén Uz folyam, mai nevén
a Duna-Tisza-Duna csatorna) halad keresztül. Földrajzi
fekvésének köszönhetően már a korai kőkorszaktól éltek itt
emberek. Az
idők folyamán több kultúra rakódott egymásra, honfoglalás
kori lovas sírt is feltártak a régészek.
A XII. században Doroszló határa nemcsak különbözött a maitól,
hanem arra is van utalás, hogy (terra Zund néven) Bresztováccal
és Rácmiliticcsel együtt Szond várához tartozott. A korabeli
okiratok egész sor hajdani települést említenek, amelyek valahol
ebben a térségben voltak, de teljesen eltűntek a múlt ködében.
IV. László udvarában (1276) Dorozlau férfinév is előfordult.
Dorozlou mint település először 1313-ban szerepelt az okiratokban,
1323-ban Doroszlai Pál birtokolta.
1241-42-ben tatárjárás pusztította a vidéket. 1273-ban a
király és anyja (Erzsébet) közötti viszályban Háj Szent Lőrincen,
csakúgy mint országszerte sok pusztítást végeztek a kunok.
II. Lajos uralkodása idején az 1514-es Dózsa-féle pórlázadás
egyik vezére, a Borbás nevű pap, csapatával Péterváradnál
kelt át a Dunán és Bács-Bodrog vármegyében pusztította a nemesi
birtokokat és a nemességet. A vezért az uralkodóhoz hű szerémi
szerb csapatok Háj Szent Lőrincbe szorították, amely Bodrog
megyében a mai Zombor tájékán volt. A települést kifosztották
majd felperzselték, vezérüket égő ruhával taszították le a
templom tornyáról és megölték. Később a végzetes mohácsi csatában
(1526) az uralkodó is meghalt.
Temesvár eleste után (1552) a török uralom alá került vidék
magyarságának megmaradt része a Felvidékre menekült. Dél-Magyarország
volt a török elleni harcok első és utolsó csatamezeje, hadba
vonuló seregek országútja, és a megvert vagy győzedelmes hadak
bosszújának szabad prédája. Doroszlót 1662-ben mint elpusztult
helységet említették, Bács megye későbbi összeírásában nincs
is felsorolva.
A Bácska üresen hagyott falvait a Balkánról ide menekült
szerbek és oláhok foglalták el. Utolsó tömeges középkori betelepülésük
1690-ben volt, amikor a török bosszúja elől Albániából és
Szerbiából 40.000 szerb menekült Magyarországra. Az országrész
helységei közül Zombor és környéke is befogadóként szolgált.
A menekültek előbb ideiglenes tartózkodási helyüknek tartották
a Délvidéket. A karlócai békekötés (1699) azonban eloszlatta
a reményüket, és most már végképp magyar földön igyekeztek
megalapozni a jövőjüket.
A török kiűzése után I. Lipót császár illetve a bécsi udvar
fegyverrel visszaszerzett területté nyilvánította Magyarországot
és minden tekintetben az örökös tartományok érdekeinek rendelte
alá. A régi birtokosoktól a tulajdonjog okiratokkal való igazolását
követelte, amit csak a nagybirtokosok tudtak megtenni. A gazdátlannak
nyilvánított földekből a Habsburgok híveinek, főleg idegen
arisztokratáknak és a hadiszállítóknak adományozott hatalmas
uradalmakat a császár.
A Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) célkitűzései Pro Patria
jelszóval a magyar nemzeti állam megteremtésére és a jobbágyság
terheinek az enyhítésére irányultak. Kurucainak zömét a jobbágyság
és az elbocsátott végvári katonaság képezte. Nyíltan az elnyomás
ellen fordultak, céljaikat azonban nem tudták megvalósítani.
Bács várát is elfoglalták, s mivel megtartani nem tudták,
1704-ben lerombolták az erődítményt.
III. Károly uralkodása alatt (1711-1740) tovább fokozódott
az elnyomás. Dél-Magyarország egykori földesúri családjainak
az utódai hiába próbálták a jogcímüket igazolni. A császári
kormány a folyamodók jogos igényeit sem vette figyelembe és
az egész területet kincstári tulajdonnak nyilvánította. Így
volt ez Doroszló esetében is, amelyet 1662-ben még Vattay
Pál birtokolt, a visszafoglalás után viszont már mint kincstári
birtok szerepelt.
Bács és Bodrogh vármegyék pár évvel korábban szabadultak
fel a török uralom alól. 1729-ben egyesültek, benépesülésük
viszonylag előbb kezdődött. 1715-ben például már Doroszlón
is 15 szerb háztartást írtak össze. 1730 körül a mai falu
határában levő Szent Katalint (Katalinát) a zombori határőr-milícia
erőszakkal foglalta el, 1740 körül faluvá nyilvánította és
egy ideig Zsarkovónak nevezték. Később a határőrvidék felszámolásával
a falucskát Új Doroszlóhoz csatolták és emiatt szűnt meg.
1740 táján a Mosztonga nyugati partján levő Doroszlóról a
szerbek pestis elől Zsarkova pusztára költözködtek, de kilenc
év múlva innen is eltűntek.
Mária Terézia (1740-1780) folytatta a Délvidék kincstári
betelepítését, amelynek nagy része az 1748-ban kamarai elnökké
kinevezett Grassalkovics Antal nevéhez fűződik, kinek hivatalba
lépése után kezdett a Bácska nagy léptekkel betelepülni. Zombort
1749-ben szabad királyi városi rangra emelték, 1753-ban Bács-Bodrog
vármegye székhelyeként említik.
Doroszló újratelepítéséről Lakatos József, a falu nótáriusa
jegyezte a Pesthy-féle kéziratos gyűjteménybe, hogy nem sikerült
a Kincstár azon törekvése, hogy a pásztoréletet élő ráczok
mellé (1710-1720) magyar vagy tót lakosságot szereztessen.
Azért az 1752. évben Dormány Pál felhatalmaztatott Új Doroszló
helység benépesítésére. Ekkor telepedtek le e helyütt a mostani
magyar lakosság ősei.
Doroszló telepesei a XVIII. század közepén a Történelmi Magyarország
22 vármegyéjének 108 településéről származtak és telepedtek
le.
Új Doroszlót a Mosztonga keleti partján elterülő Bajkút
és Szent Katalin térségébe telepítették. A régi falu pusztának
maradt, templomának romja a Puszta Szentegyháznak nevezett
határrészen, a Római sáncok közelében sokáig látható volt.
A XVIII. századtól kezdve az uralkodók vámpolitikai intézkedései
arra irányultak, hogy Magyarország az osztrákok piaca legyen
és a fejlődő ipara számára olcsó nyersanyagot termeljen, ami
a magyar tőkefelhalmozást akadályozta.
Az újratelepítések erősítették a szokásos módon telekhez
juttatott jobbágyok helyzetét, akiknek ereje és ellenállása
a gazdaságaikat összefogó faluközösség szervezetére támaszkodott.
Birodalmi németek 1764-től, a hétéves háború kiváltságokkal
felruházott harcosaiként települtek Bácskába. Az 1779-es urbárium
tabellái szerint a 187 telkes jobbágy közül hétnek volt németes
hangzású neve. A későbbi családnevekből ítélve, belső migráció
folytán az 1828-as adóösszírásban már a 256 háztartás 25,78%-a
volt német és nem hivatalosa ez a népességi arány a XX. század
közepéig megmaradt.
A feudális viszonyok bomlását Magyarországon a török háborúk
és a Habsburg Birodalomtól való függés odázták el, de a kapitalizmus
kialakulásának a folyamatát megállítani nem tudták.
A XIX. század földhözkötöttsége és a Bácska térségének tarka
etnikai képe nem volt bizalomkeltő. A polgáriasodás következtében
fokozatosan növekedett a városi lakosság száma, Doroszló kézműveseinek
is céhszabadalma volt.
Az uralkodóház az elnyomott nép fokozódó elégedetlenségét
nemzeti gyűlölet szításával próbálta semlegesíteni. Így volt
ez a gyűlölt Metternich udvari kancellár gyámkodása alatt
is, akit a történelem a magyar reformtörekvések nyaktörőjeként
tart számon.
Miután 1848. március 15-én kitört a magyar szabadságharc,
gyorsan peregtek az események. 1848 májusában Karlócán a szerbek
kimondták az önálló szerb vajdaság felállítását. Szorongatott
helyzetében Bécs meg is ígérte a követelések teljesítését.
Ennek reményében a szerbek a császárt támogatva a magyar szabadságharc
ellen harcoltak.
Kossuth szabadságharca, amit a nemzeti függetlenségért vívott,
elérte a Bácskának ezen részét is. Doroszló magyarsága a szabadság
eszméit támogatta, szerb szomszédai az uralkodóház ígéreteitől
megittasodva az elnyomók oldalára álltak. A magyar hadvezetés
büntetőosztagot vezényelt Sztapár alá, hogy az ellenséges
falut lerombolja. A vész hírére Komáromi József doroszlói
bíró a honvéd altábornagy színe elé járult és történelmi példát
statuálva, megmentette a szerb falut a biztos pusztulástól.
Később a hadiszerencse újra az ellenség oldalára szegődött.
Portyázó alakulatok tartották rettegésben a bácskai magyar
falvakat. Doroszlót és a vele határos Gombost gyűlölet övezte.
A környező német falvak, Bresztovác és Rácmilitics lakóit
a magyar szabadságharc elleni gyűlölet hozta közös nevezőre
a szerbekkel. Az utóbbiak kegyetlenkedéseiről a szájhagyomány
annyit őrzött meg, hogy a nőket hajuknál fogva, a férfiakat
kocsi után vonszolva kínozták, hogy megfélemlítsék. A feljegyzések
között rövid utalás található, amely szerint 1849. február
20-án Kupuszinán keresték menedéket a doroszlóiak. A kaponyai
ütközetben, március 5-én újra a szerbek veszítettek. Az év
második felében viszont Temerinből és a Bácska több más helységéből
előlük menekültek a magyarok Doroszlóra.
Nem tudni, hányan adták életüket a magyar szabadságért, mert
a forradalom leverését Haynau rémuralma követte és titkolni
kellett, ha volt hőse a családnak. Emléküket a Hősök temetője
őrzi, ahová később a túlélő harcosokat is kegyelettel temették.
A szabadságharc leverése és az aradi megtorlás után 1849
novemberében a bécsi udvar kikiáltotta a Szerb Vajdaságot,
de a szerbek nagyvajdája címet a császár magának tartotta
meg. Mindazonáltal a hivatalos nyelv a német volt, amelyet
az osztrák tisztviselők gyakoroltak.
A feljegyzések szerint 1850-ben jöttek az első csendőrök
és a fináncok.
Az 1848-as forradalom felszámolta a feudális termelési viszonyokat,
azonban veresége és a jobbágyfelszabadítás következetlen végrehajtása
lassította az új termelési viszonyok kialakulását. Törvényeit
az osztrák törvény hatályon kívül helyezte, vívmányait azonban
nem semmisíthette meg teljesen. Tudomásul vette az úrbériség
eltörlését, de a feudális szolgáltatást fenntartotta. Az első
tagosítás, amely a falu határában 1856-ban volt, a parasztok
adóterheinek kíméletlen behajtását volt hivatva végrehajtani.
Később a kincstári földek megváltásakor az egyik elöljáró
a militicsi sváboknak kémkedett, akik a faluközösség, orra
elől akarták megvásárolni a legelőket. Ármánykodásuk nem járt
sikerrel, ennek ellenére az árulót sárga subával ajándékozták.
Közigazgatásilag az országot 1860 decemberében osztották
vármegyékre és ezzel a Szerb Vajdaságot is eltörölték. 1867-ben
a kiegyezésre utalva a krónikás ezt jegyezte a naplójába:
“Ebben az évben állt helyre az Alkotmány."
A XIX. századra jellemző a szociális elmaradottság, a szokatlanul
magas gyerekhalandóság. A századvégi túlnépesedés és a földtulajdon
kedvezőtlen megoszlása miatt sokan kivándoroltak Amerikába.
Nagybirtok nem is volt e két településen, Doroszlót és Gombost
mégis cselédfaluként tartották számon a környéken. A zsellérek
és a törpegazdák leánykáit 10-12 évesen szegődtették szolgálni
illetve cselédnek a városba vagy a szerb és a német falvakba.
A fiúgyermeket kanásznak adták, pásztornak és szolgának szegődtették
a környező tanyákra.
I. Ferenc József osztrák császár, kalapos magyar király fél
évszázados uralkodásának kezdetét a magyar szabadságharc vérbefojtása,
végét az első világháború jelöli, amelyben a magyarság az
elnyomó osztrák politikának volt alárendelve. A háború a Monarchia
bukásával végződött, a csatatereken 28 doroszlói veszett oda,
halt hősi halált.
Magyarország a történelem folyamán Európa kapuvédője, keresztes
hadak szállásadója volt, uralkodói valamennyien a pogány török
ellen küzdöttek. Rigómezőtől Nándorfehérvárig sok magyar vitéz
vére folyt. Trianonban mégis keresztény uralkodók darabolták
szét a Szent Korona Magyarországát, és még a háborúért felelős
Ausztria is osztozott a koncon, neki jutott a mai Burgeland.
A kierőszakolt trianoni békével 1919. november 12-től a Bácska
hivatalosan Jugoszláviához tartozott. A rendszer kiváltságos
harcosainak: a dobrovolyácoknak a doroszlói határban osztottak
ki földeket, csakúgy mint az optánsoknak.
Az országától elszakított magyarság először szembesült a
kisebbségi állapotokkal, amelyben számára a hivatalos nyelv
idegen volt. Csinovnikok, redárok és fináncok érkeztek a faluba,
cirill betűs feliratok kerültek mindenhová. Egyszeriben minden
nem magyar családnevű tanulót szerb iskolába kényszerítettek,
ami leginkább a német származásúakat érintette. Az utcák,
amelyeken rendőrök járkáltak, szerb nevet kaptak A gyülekezés
és a mulatság engedélyhez volt kötve, Kossuth-nótáért bezárták
az embert.
Az 1920-as éveket ínség jellemzi, amelynek következtében
sokan Brazíliába vándoroltak. A népszerűtlen intézkedések
ellenhatást váltottak ki. A helyi egyletek, egyesületek növelték
tevékenységüket és figyelmüket identitásunk megőrzésére összpontosították.
A különféle népszínművek, valamint a Csősztánc és a Gyöngyösbokréta
rendezői öntudatos és lelkes kisiparosok voltak. A szentkúti
kegyhely, ahol búcsúkor három nyelven miséznek, máig fontos
szerepet tölt be a diaszpórában élő katolikus magyarság életében.
Az olcsó munkaerő talaján az 1930-as években öt kendertörő-gerebenező
üzem létesült, amelyek többsége tiszavirág életű volt,
mert egy kivételével 1945-ben lerombolták.
1941. április 6-án a szerb hatalom tizenkét falubeli német
származású férfit hurcolt el és a péterváradi börtönbe zárta.
Életüket talán a hatalom gyors összeomlásának köszönhették.
Április 13-án a Délvidék visszatért és ez a kisebbségi sorsból
való felszabadulást jelentette. Sztapár
mentésére, mint száz évvel korábban, doroszlói deputáció ment.
Népviseletbe öltözött lányok szórtak virágot a bevonuló honvédek
lábai elé, a falu aprajanagyja ott tolongott a községháza
előtt. Pünkösdkor felavatták a turulmadaras országzászlót.
Jobb sorsra áhítozó anyaországi magyar telepesek érkeztek
a faluba, többnyire a kendergyárak munkalehetősége vonzotta
őket. A rendszer kiváltságosai, a vitézek és a sokgyerekes
családok voltak, de a faluban ilyen alig volt.
1942 februárjában már rekvirálás volt a katonaság részére:
napi 25 deka kenyér lett a civil lakosság fejadagja. 1943-ban
a rekvirálók újra minden élelmiszert összeszedtek, a parasztok
búzatermését is a cséplőgéptől vitték el, fejenként 180 kg-ot
hagytak. A rendszer hírhedt kakastollas csendőrei deresre
húzták és botütésekkel büntették az embereket. Közélelmezési
jegyrendszer lépett életbe, fatalpú cipőben jártak, műrostos
ruhát viseltek: ezt hozta a szebb jövő! - legyintettek csalódottan
az állampolgárok.
1944. március 19-én Németország megszállta Magyarországot.
A sváb községekben meggyalázták a nemzeti lobogót, velük szemben
a hatóság tehetetlen volt. A zsidókat haláltáborba toloncolták.
A harctereken húsz helybeli fiatal halt hősi halált (akiknek
hozzátartozói ötven év után kaptak kárpótlási jegyet a magyar
államtól). A hetven önkéntes SS-katonából tizennyolc odaveszett.
Október 4-én éjjeli dobszóra ébredt a falu: Menekülés, jön
az ellenség! A mozgósítás hírére október 9-én 54 német származású
család távozott a faluból. Október 14-én éjjel, helyi renegát
segédletével a sztapári partizánok lefegyverezték a falu rendőreit,
polgári őreit. Október 15-én Magyarország kapitulált, 17-én
általános mozgósítás volt, amelynek senki sem engedelmeskedett.
Október 21-én partizánok, 26-án a szovjet felszabadítók érkeztek
a faluba. Négy év után a kommunista eszmék győzedelmeskedtek.
Decemberben a kollektív bűnösség elve alapján huszonhét német
származású egyént deportáltak Szibériába. A vérbosszú tizenkét
magyar áldozatot követelt. Megalakult a Petőfi-brigád, amelyben
nyolc magyar fiatal halt hősi halált.
1945. január 5-én bolgár katonaság vonult át a falunkon.
Februárban horvátországi menekültek kvártélyoztak a magyar
házaknál. Április 4-én a falu német származású lakóit hurcolták
el, nyomukban 125 lakóház sötét ablakai meredtek némán a semmibe,
december 3-án már 99 likai telepes család foglalta el a helyüket,
582 hektár szántóföldet is kaptak. A helyi magyar földigénylők
80%-a volt agrárproletár, közöttük 290 családnak 400 hektár
szántóföldet osztottak ki.
A legújabb rendszer kiváltságosai a bóracok lettek, akik
az ingó és ingatlanokon kívül nyugdíjat és harcos státust
élveztek. A kiváltságok a Petőfi-brigád rokkantjait és harcosait
is megillették.
Inséges évek következtek, amelyek egyik jellegzetessége a
táplálékkal fizetett bérmunka. Folytatódott a jegyrendszer
és a boltok előtti sorban állás. A kötelező termény-beszolgáltatásért
sok embert meghurcoltak. Kukorica - Mitrovica, mondogatták
keserűen. Földműves-szövetkezet alakult, amely 1949-ben porrá
égett. Aztán két termelő-szövetkezet létesült, amelybe kényszer
hatására, az obaveza elől mentek a parasztok. Ezek a téeszek
életképtelenek voltak és három év elteltével felszámolták
őket. A rendszer megtévesztő vívmányát a kalóriapénzt később
a tőkés magánvállalatok is átvették.
Két földmaximum is volt, amelyek a nagyparasztok birtokait
tíz hektárra csökkentették. Ebből egy mezőgazdasági birtokot
alakítottak, amely 1959-ben egyesült a földműves-szövetkezettel.
Az új intézmény később mintegy negyven éven keresztül volt
meghatározója a falu gazdasági életének.
A kivetkőzés az 1960-as években ment végbe, változott polgári
viseletre. 1990 óta vacak öltözékben, használt ruhákban jár
a falusiak többsége. 1960-ig a falu kisipara teljesen leépült.
1965-től újra külföldi munkavállalások, lényegében kivándorlás
kezdődött. A legutóbbi kimutatás szerint (1966) a falu 110
házából 230-an vállaltak munkát külföldön, főleg Németországban.
Az 1970-es évek gazdasági fellendülését hanyatlás követte.
Kezdetben csak a mezőgazdaság volt problémáktól mentes. A
Vajdaság legnagyobb vívmánya a tartomány gazdasági önállósulását
szavatoló törvény volt, amely kissé visszafogta az ország
e részének a kizsákmányolását más régiókkal szemben. 1988-ban
aszály miatt a növénytermesztés annyira visszaesett, hogy
természeti katasztrófának nyilvánították. A földművesek kártérítést
követeltek, mint ahogyan hasonló helyzetben a köztársaságok
tették. Mások segítésében mindig a Vajdaság járt élen, most
azonban a jogos segély helyett önállóságát vonták kétségbe.
Az 1990-es évek jelenkutatásából a közhelynek számító szociális
bizonytalanságról, az életszínvonal drasztikus visszaesésérőt
számolhatunk be. Néhány magánbolt nyílt a faluban. Az infláció
egyre nagyobb méreteket öltött. A gazdasági válságot híven
tükrözi a jegyrendszer és az újratermelési anyag hiánya. A
magángazdaságok háborús gazdálkodásra tértek át. Például a
fejőstehenek száma csökkent, a kecskék és a kurtapásztorok
száma pedig növekedett.
1991 május 16-án a szerb nyelvű Dnevnik napilapban dr. Rastislav
Petrovic Úr "új dokumentumokat" közölt Bácskáról, amelyek
szerint Doroszlón is lettek volna magyarok akik a fasiszta
megszállás alatt a "szerbek mészárlásában tűntek ki". Ettől
az uszítástól kezdve a menekültek megjelenéséig folytonosan
szaporodtak a magyarellenes híresztelések. Tudni vélték, hogy
a szentkúti kegyhely pincéjében fegyverraktárunk van, amelyet
folyami uszályokon szállítottak Magyarországról. A katonaköteleseket
behívóval zaklatták, voltak, akik megjárták a harctereket.
A bevonulás helyett harmincan távoztak külföldre. Napközben
szuperszonikus repülőgépek riogattak berepüléseikkel, éjjelenként
Prigrevica felől fegyveresek adtak le vaktában sortüzet önműködő
fegyvereikből. Tüzelőállásban páncélautó cirkált a falun keresztül,
hangszóróiból hazafias indulók buzdítottak, és egy éjszaka,
amikor vaktában sortüzet adott le, az egyik háznál idegsokkot
kapott a kisgyerek.
Vámőrléskor a prigrevicai malomban nyugta nélkül vámolták
meg a magyarok búzáját a krajinai harcosok javára.
A hivatalnok felesége ezt híresztelte: “Már pedig az itteni
magyaroknak menni kell a faluból", illetve, kitelepítenek
bennünket. Új telephelyül a román határon levő Verbicát szánták.
Volt, aki a faluházán türelmetlenül afelől tudakozódott, mikor
távozunk már... Titokban tízes és negyvenes lista készült
rólunk, a néhai Arkan vezért is meginvitálták a faluházára,
de annak fontosabb dolga akadt. Kninben is jártak helyi megbízottak,
ki tudja, milyen ígértekkel. Némely házba hívatlan vendégek
érkeztek, akik magyarázat nélkül szemre vételezték a gazdaságot.
A faluba vezényelt idegeneknek azt híresztelték, hogy valamennyien
1956-os magyarországi menekültek vagyunk, ez itt nem a mi
hazánk. A magyarországi kalasnjikov fegyverbotrány miatt még
jobban gyűlöltek bennünket.
Magyar utcatáblák korábban sem voltak a faluban, de ez mindenkit
hidegen hagyott. Mégis fájt, hogy a szerb parlament véglegesen
törölte a vajdasági magyar hely- és földrajzi nevek hivatalos
használatát.
1992 februárjában fiatal rendőrt temettek, akit bevetéskor
állítólag a diverzánsok öltek meg. Áprilisban 85 hektár szántóföldet
származtatott vissza az állam, amelyet évtizedekkel korábban
a földmaximum-törvény jogán vettek el a parasztoktól. Visszaszármaztatás
címén az egyik atyafit júdásfölddel jutalmazták a megbízói.
Május 31-től embargós évek, amelyre az ENSZ ítélte az országunkat.
A nép szociális helyzetének a romlását legjobban a hiperinfláció
szemlélteti, amely a nép terminológiájában szuperinflációként
maradt meg.
A mezőgazdaság kilátástalanságát, a bővített újratermelés
ellehetetlenülését a szántóföldek forgalmi ára tükrözi legjobban.
1991-ben 10.000 DEM-ért, 1992-ben már csak 1000 DEM-ért lehetett
szántóföldet eladni, 2000-ben pedig kétezer márka körül van
1 kat. holdnak az ára.
1992 júniusában a havi infláció 100%, július 1-től a dinárt
egy nullával denominálták: 10 dinár helyett egyet kell fizetni.
1993. február 25-én 1 DEM (márka) 12 000 dinár. Május 27-én
a dinár értéke óránként 1 %-ot esett. Július 4-én egy üveg
sör (0,5 liter) 9 millió, a 600 grammos kenyér 3 millió dinár
volt. A hetipiacon egy tyúktojás 50 millió, szeptember 18-án
150 millió dinár volt.
Október 1-én hat nullával denominálták a dinárt: ami aznap
még 1 millió volt, az mától 1 dinár
Október 29-én mindenfelől csak a lopások, rablások híre.
Ma reggelre kocsistul ellopták a szentkúti harangozó lovát.
Éjen át kiszívatják és ellopják a traktorból a gázolajat.
Az egyik gazda pincéjéből 150 liter bort, a magányos öregasszony
udvarából az összes baromfit ellopták. Később betörtek a helyi
általános iskolába, kirámolták a németországi vendégmunkások
magányos házait...
December 14-én egy db 3 kg-os vágnivaló kakas ára 7,5 DEM
15 milliárd dinár három mérnöki havi fizetés. Villanyáram-korlátozás
10-től 22 óráig.
December 16-án 1 DEM ára 5 milliárd, 24én 90 milliárd, 27-én
reggel még 500 milliárd volt, délre ezer milliárd dinár lett
1 DEM a valutaüzéreknél.
“Ezerháromszáz-milliárd dinár fizetést kaptam, de nem bírtam
felvenni, mert nincs pénz a bankban. Mire felvehetem, addigra
semmit sem ér..." - jegyezte fel a szövetkezet egyik munkása.
1994. január 1-jén a dinár denominálása kilenc nullával:
ami tegnap egymilliárd volt, az ma 1 dinár.
Január 12-én estefelé 1 DEM megint 500 000 dinár volt.
A pénzünk 1995 novemberétől fél éven át konvertibilis: 1
DEM = 3,3 Avramovic-dinár volt.
1995. augusztus 8-án a krajinai háborús menekültek hulláma
elérte Doroszlót. Származási helyük többnyire Gradac na Uni.
11én gyűjtöttek a megsegélyezésükre, 16-án beköltöztetésük
üres magánházakhoz, 17étől az általános iskolában 100 személyre
főztek, oda jártak étkezni, 22-én a községi hivatalnok főbe
lőtte magát. Szeptember 13-án erőszakos beköltözések. November
7-én az első izbeglica (menekült) halott: Mara Ninic temetése.
Krajina elvesztésének a hírére a módosabb szerbek kereket
oldottak és a Bácska nagyobb városaiban telepedtek le, kezdtek
építkezésbe, fektették pénzüket magánvállalkozásba. Az ottmaradt
lakosokat a katonaság késztette menekülésre. Az izbeglicák
egy része kétszer települt át: először Szlavóniába, ahonnét
másodszorra kénytelenek voltak a Bácskába jönni. Csalódottan
amiatt, mert azzal buzdították őket lakhelyük elhagyására,
hogy itt házat, földet osztanak a számukra.
A nyilvántartott menekült családok közül az első szülött
Svetlana Nievic, aki 1995-ben a zombori kórházban látta meg
a világot. Számuk az ezredfordulón 96 családban 300 személy
volt.
Az uszítások, magyarellenes híresztelések ellenére a faluban
élő menekültek meggyőződhettek Doroszló magyarságának befogadó
készségéről, akiket az emberpróbáló impériumváltozások megedzettek.
Kossuth eszméinek a vállalása százötven éven át ellenzéki
oldalra állította a falu népét és ezen idő alatt sehonnét
támogatást nem kapott. Ennek ellenére saját erejére támaszkodva,
összefogással élen járt az iskola, a kultúrház építésében
és a falu közművesítésében. Idejekorán felismerte a néphagyományok
integráló szerepét, amelynek átadása fontos része a kisebbségi
sorsnak. Nemcsak Doroszlón, a szomszédos Sztapáron is sok
idegen él, akik nem ismerik hagyományainkat. Pedig az új lakóknak
tudomásul kell venniük a doroszlói
bíró eszméjét, a térségben élők megmaradásának a kulcsát,
amely politikai és vallási másság ellenére az emberszabású
embert helyezi előtérbe, nélküle nincs megmaradás a Bácskában.
A két falu közötti barátság a földhöz kötött és a történelmi
viharokban tehetetlen nép hagyománya, amelyet közösen ápolnak.
Doroszló lakóinak száma az 1750-es évektől (960) 1890-ig
(2911) gyarapodott, majd a legutóbbi, 1991-es népszámlálásig
1863-ra illetve a kétszáz év előttire apadt.
|