Fohász, kérés, hálaadás
Doroszlón a kétnapos búcsúban
A hívő emberek belső békét, biztonságot és védettséget találnak az imádságban. Mai zaklatott világunkban mind többen fordulnak fohásszal Istenhez vigaszt és megértést keresnek. Vigaszt és megértést keresett az a több mint tízezer ember is, aki kiöntötte bánatát Doroszlón, a Szentkútnál, Kisboldogasszony ünnepén. Vajdaság legnagyobb zarándokhelyén a kétnapos búcsú szeptember 7-én 14 órakor kezdődött, de sokan már a délelőtti órákban a jelenés színhelyén, a Mária-szobornál imádkoztak. Délután pedig csak zúgtak, zúgtak a harangok, jelezték újabb és újabb zarándokok érkezését.
Szerbmiliticset (Srpski Miletic) elhagyva már hevesebben dobog a szív, amikor a fák között a távolban feltűnik a doroszlói kéttornyú templom. A késő délutáni órákban érkezünk, de már a Doroszlót jelző helységnévtábla előtt az út mentén mindkét oldalon több száz gépjármű parkolt. Araszolva haladunk előre, valahogy bejutunk a templom hatalmas udvarába, de ott már több mint félszáz autóbusz, több száz személygépkocsi áll, így csak a távoli csatornaparton találtunk parkolóhelyet. Hihetetlen, hogy Vajdaság egész területéről és Horvátországból mennyi ember hozta el bánatát, reményét, jött Istenhez, Szűz Máriához fohászkodni és hálát adni. A jelenés színhelyén, a Mária-szobornál, a Szentkútnál hatalmas tömeg, gyertyaáradat, de így van ez a lourdes-i barlangnál és minden szobornál is. Több ezren fohászkodnak, gyertyát gyújtanak fiatalok, idősek egyaránt. A gyóntatószékek előtt hatalmas sorok kígyóznak, csendben, magukba szállva várakoznak a hívők. Látszik, hogy itt még a bűnbánat is más, mint otthon.
Zarándokok között
Az esti körmenet előtt a buszok között sétálunk. A kikindai és a kisoroszi csoport éppen vacsorázik. Legtöbben nem először vannak itt, mert, mint mondják, mindenkinek van valami fájdalma, amiért imádkozni kell, és itt megnyugszik az ember. Sötét Gizella a lányaiért imádkozik, mert Irén és Veronika is betegséggel küzd.
– Én már megtapasztaltam az ima csodás hatását – mondja Szakál Ilona, négy fiú édesanyja –. A férjem 45 éves korában megbetegedett, hét évig küzdöttünk a torokrák ellen, négy szörnyű műtéten esett át, de három évvel ezelőtt elveszítettem. Amikor én is megbetegedtem, más nem lévén, az imába menekültem, és segített.
Mihályfi Margit hetedik alkalommal jött, és főleg a betegekért imádkozik. Testvére ágyhoz kötött beteg volt, de az imák meghallgatásra találtak, és a beteg felépült.
A Szentkúthoz megyünk. Nagy a tömeg, 5-10 literes edényekkel állnak sorba az emberek, de van, aki nem visz vizet, csak megmosdik, mint Dombovits Árpád és családja is.
– Szabadkáról érkeztünk, de mi hazajárunk – mondja a feleség –. Én itt születtem Doroszlón, Róka Aranka vagyok. Gyerekkoromban sokat játszottam a Szentkút körül, és amikor kijöttünk, mindig megmosdottunk. Ez a szokásom máig megmaradt, és így tanítottam a lányainkat, a férjemet is. Renáta és Melinda gimnazisták, a férjem apatini, de mindketten Szabadkán jártunk egyetemre, ott ismerkedtünk meg, ott kaptunk munkát, így Szabadkán élünk. Év közben többször hazajárunk, Kisboldogasszonykor pedig mindig itt vagyunk.
Sok fiatal házaspárt is látunk babakocsival. A zarándoklat talán legfiatalabb résztvevője, a bácskertesi (Kupuszina) Guzsvány Dávid hat héttel ezelőtt jött a világra, szülei, Zoltán és Sandra őt is elhozták Doroszlóra.
– Most 24 éves vagyok és 24. alkalommal jöttem a kegyhelyre – mondja az édesapa –. Engem már csecsemő koromban is elhoztak a szüleim, és megszakítás nélkül minden évben itt vagyok. Ez nem megszokás hatása, ez itt egy varázslatos hely.
– Én pravoszláv vallású voltam – mondja szerb nyelven Sandra, a feleség –, de amikor négy évvel ezelőtt Zoltánt megismertem, áttértem a katolikus vallásra, és azóta járok Doroszlóra. Két éve vagyunk házasok, katolikus templomban esküdtünk. Én zombori vagyok, de a férjem szülőfalujában, Bácskertesen élünk. Zoltán hentes, Apatinba utazik a munkahelyére, én kereskedőként dolgoztam a faluban, de most otthon vagyok a kisfiunkkal, akinek érkeztével teljes lett a boldogságunk. Dávid még nagyon kicsi, nem érti, miért is van itt, de mi hálát adunk és imádkozunk érte. Csodás érzés itt lenni, mert azt a nyugalmat, amit itt érez az ember, azt máshol nem találjuk meg. Ebben az őrült világban kell egy ilyen hely, ahol megnyugszik, feltöltődik az ember.
Zoltán húga, a 19 éves Gabriella is kisbaba kora óta minden évben eljön Doroszlóra.
– Befejeztem a középiskolát – mondja –, a szakmámban cukrászként dolgozom a faluban. Ide pedig minden évben eljövök, mert úgy érzem, valami mindig hív. A szüleink azelőtt is mindig eljöttek, de most apu otthon maradt, neki visszük a vizet. Anyukánk, Guzsvány Mária viszont itt van valahol, az idén is gyalog jött, akárcsak tavaly. Még nem találtuk meg a tömegben, pedig már egy órája próbálkozunk.
Kicsi a valószínűsége, hogy sikerrel járnak, mert közben 20 órakor elkezdődik a gyertyás körmenet, amely a tábori oltártól indul a jelenés színhelyére. Égnek a gyertyák, mécsesek, együtt imádkozik, énekel több ezer hívő ft. Péter Antal óbecse–újfalusi plébános és Lengyel Ildikó kántor vezetésével. A menet eleje már a Mária-szobornál van, a vége még el sem indult az oltártól. De sokan nem is álltak be a sorba, hanem a takarókon, kisszékeken ülnek égő gyertyákkal a kezükben. Mi felkapaszkodunk a moholi gyalogosokat kísérő traktor pótkocsijára jó néhány zarándok mellé. Négy fiatalember olyan mély áhítattal imádkozik, hogy tudomást sem vesznek az újonnan érkezőkről. A legfiatalabb moholi gyalogos zarándok, a 13 éves Máriás Annamária részt vett a körmenetben, a másik fiatal hívő, a 14 éves Szabó Tamás viszont most a szalmabálán ül.
– Már többször voltam Doroszlón – mondja Tamás –, de eddig mindig busszal vagy autóval jöttünk, most a gyalogos csoporttal érkeztem. Nagyon boldog vagyok, és nem bántam meg, hogy a több mint 100 kilométert gyalog tettem meg. Azt nem lehet elmesélni, leírni, amit útközben érez az ember.
Tamás nagyapja, a 67 éves Nagy András volt a legidősebb moholi gyalogló.
– Tegnap reggel indultunk, nyári utakon jöttünk, közben imádkoztunk, énekeltünk. A 33-as fős csoportban volt néhány zentai hívő, valamint két moholi születésű pap, ft. Szeles Oszkár és ft. Horváth Endre. Ők is velünk gyalogoltak. Hogy egy-egy ilyen gyalogos zarándoklat mit jelent, azt csak az tudja, aki átélte, elmesélni nem lehet. Ide Doroszlóra pedig jönni kell, mert mindig érik csapások az embert, leküzdésükért valamilyen reménybe kapaszkodni kell – mondja Nagy András.
A pótkocsiról megpróbáljuk az egész körmenetet lefényképezni, de eredménytelenül, mert összefolyik a tömeg, amerre a szem ellát, csak emberek, gyertyák, emberek, gyertyák... A látvány lenyűgöző.
A körmenet befejeztével a tábori oltárnál hamarosan kezdődik a szentségimádás. A rövid szünetben a zarándokokkal beszélgetünk.
Egy gombosi nagymama, Sörfőző Ilonka unokái, a 12 éves Imi és a 6 éves Katinka kezét szorongatja.
– Nagyon hiszek Istenben, tisztelem a Szűz Máriát – mondja –. Minden évben eljön a családunk, imádkozunk, erőt, egészséget kérünk, hogy bírjunk dolgozni. És békességet, mert ahol békesség van, ott szeretet van, és ahol szeret van, ott az Isten.
Jasztrebinác Attila és barátnője, Szög Edit főiskolások, Adáról érkeztek.
– A vallás, az ünnep és a lelki megnyugvás miatt vagyunk itt. A látvány is vonzott bennünket, értékes élményekkel lettünk gazdagabbak – mondják a fiatalok, mindketten először járnak Doroszlón.
– A szüleim már több alkalommal voltak itt – mondja Edit. – Mindig sok szépet meséltek otthon, és az idén úgy döntöttem, eljövök én is, és örülök, hogy Attila is velem tartott. Tényleg különös ez a hely, az egész olyan meghitt, barátságos, jó érzéssel tölti el az embert. A vizet is megkóstoltuk, nagyon finom, ezért és a legenda miatt is viszünk haza, a barátokat is megkínáljuk majd, és az élménybeszámoló után talán ők is kedvet kapnak, hogy jövőre eljöjjek. Mi biztos itt leszünk.
A bezdáni Rica Veronika, Smit Ilona és Ladóczki Mária egy padon ültek takaróba burkolózva, mert hűvös már a szeptemberi este. Itt töltik az éjszakát, mert azt mondják, ez vezeklés, és így teljes a búcsú.
– Anyai nagyszüleim lovaskocsival jártak Doroszlóra, velük tartott édesanyám is, minden évben jött, de én soha nem tartottam vele – mondja Veronika –. Nyolc évvel ezelőtt testileg, lelkileg megbetegedtem. A szenvedések közepette megfogadtam, ha meggyógyulok, eljövök Doroszlóra. Hát most itt vagyok, hogy hálát adjak. Ezután, amíg az egészségem engedi, minden évben itt leszek. Vizet is viszek haza, és nemcsak a családom, hanem még az őrszállási (Stanisic) barátnőm is várja.
– Én is most jöttem először – mondja Ladóczki Mária. – A barátok, ismerősök mindig szépeket meséltek a búcsúról, hát eljöttem, és nem bántam meg.
Smit Ilona öt éve jön rendszeresen.
– Az embernek mindig van miért imádkoznia – mondja –. Vagy hálából jövünk, vagy kérünk valamit. A 22 éves fiam munkanélküli volt, tavaly érte imádkoztam. Most eljöttem, hogy hálát adjak, mert imáim meghallgatásra találtak. A fiam munkát kapott, dolgozik!
Éjszakai ima
A szentségimádás után a bácskertesi fiatalok karizmatikus énekeket adnak elő. Az egyházi zenét fiatal és idős egyaránt élvezi. A koncert után sem térnek nyugovóra a zarándokok. Az éjfélkor kezdődő szentmisén a hideg ellenére is több százan vesznek részt. Ft. Zélity Mihály a főcelebráns, a szónok ft. Móka Attila Gábor Magyarországról érkezett, az oltár körül pedig ft. Szeles Oszkár és Karó László diakónus segédkezik.
Ft. Zélity Mihály bezdáni plébánostól kérdezzük, hogy szerinte minek tulajdonítható, hogy éjszaka is ilyen rengetegen imádkoznak.
– Az, hogy az éjszakai misén is tömegesen maradnak az emberek, arra vezethető vissza, hogy különböző vidékekről, messzi tájakról is érkeznek a zarándokok, akik már ma útra keltek, hogy a holnapi főbúcsún részt vegyenek. De az éjjeli misének van egy roppant különös hangulata, másmilyen, mint bármely más szentmisének. Talán a fáradtság, a hideg is közrejátszik, hogy az ember érzékenyebbé válik. A szentmise is olyan, hogy az érzékekre próbálunk hatni, a zarándokok lelkiállapotához igazodunk. Ezt a különös ízt, hangulatot megérezték az emberek, és évről évre egyre többen éjszakáznak itt. Több éve járok Doroszlóra, néha nagyon kevesen voltunk, majd egyre többen lettünk, az idén viszont már az elődélutánon többen voltunk, mint néha az ünnepnapon. Talán fordulunk vissza a hagyományok felé? Régen tömegesen jöttek gyalogosan a hívők, most minden évben új és új településekről érkeznek gyalogos zarándokcsoportok. És talán az általános helyzet is érzékenyebbé tesz bennünket, a hívők pedig megérezték, hogy van egy hely, ahol együtt jól érezzük magunkat. Ahol jó együtt lenni.
Éjszaka van, néhányan nyugovóra tértek, az autóbuszokban, gépkocsikban pihennek. De legtöbben most is az oltároknál imádkoznak vagy sétálnak, beszélgetnek. A főoltár előtti padokon a zentai Aulik Mária, Bózsó Borbála, Heinrich Rózsa, Varga Etelka, és Prikidánovics Natasa takarókkal védekezik a hideg ellen.
– Itt fogunk éjszakázni – mondja Mária –, mert virrasztani jöttünk, nem pedig aludni. Ez csodálatos, itt kell lenni, ezt meg kell élni, nem lehet elmesélni, és az embernek tényleg át kell adnia magát az áhítatnak. A gyerekeim külföldön vannak, egyedül élek, valamiből erőt kell meríteni.
Bózsó Borbála először jött, erőt szeretne gyűjteni a hétköznapi megpróbáltatásokhoz.
Heinrich Rózsa a keskeny padon fekve a fájós lábait pihenteti. Mint mondja, testileg-lelkileg elengedte magát, és hihetetlenül jó érzés kerítette hatalmába.
– Most vagyok itt először – mondja Prikidánovics Natasa –. Egészségügyi nővér vagyok, a zentai kórház sebészeti osztályán dolgozom, és a Jézus szíve imacsoport tagja vagyok, velük isérkeztem. Fáradt vagyok, de nem fogunk aludni, áldozatot hozunk, amit felajánlunk egy szándékra, és gondolom, nem hiába.
Varga Etelka szerint a hely varázsát a hívő ember érzi. Mindenki tudja, miért jön, és itt lelkileg feltöltődik.
A Szűz Mária-szobornál egyebek között a péterrévei Szabó Annamária és az oromi Vajda Bernárd is virraszt.
– Már mindketten többször voltunk Doroszlón, de eddig külön-külön – mondja Annamária –. Néhány hónapja vagyunk egy pár, már voltunk Medjugorjéban, és most ide is együtt jöttünk – mondja Annamária.
– Szűz Mária-tisztelők vagyunk, és segítségét már többször is megtapasztaltuk – veszi át a szót Bernárd –. Itt szinte kézzelfogható a Szűzanya jelenléte, oltalma, ahogy a bajban segít rajtunk.
Hajnali 3 óra, de még mindig sokan virrasztanak. Egyesek imádkoznak, mások sétálnak. A bánáttopolyai Ács Erzsébet és Horváth Mária kávét iszogat.
– Így védekezünk a hideg ellen – mondják –. Végigjártuk a gyertyafényben úszó oltárokat és csak sírtunk, sírtunk. Lepergett előttünk az egész életünk. Most vagyunk itt először, de biztos, hogy ezután minden évben eljövünk. Amit itt átél az ember, az semmivel sem pótolható.
Öt órakor megszólalnak a harangok, kezdődik a keresztúti ájtatosság. Ezen jóval kevesebben vannak, mint az éjjeli körmeneten, de a 6 órai szentmisén már újra nagy a tömeg. A tíz órakor kezdődő ünnepi szentmisére pedig újabb és újabb zarándokok érkeznek.
A csantavéri Huszta Piroska és másfél éves kisfia, Dániel, valamint az édesanyja, Juhász Mária még hajnalban útra keltek, hogy a kora reggeli szentmisére megérkezzenek.
– Két évvel ezelőtt voltam először ezen a kegyhelyen, és nagyon mély nyomot hagyott bennem – mondja Piroska –. Tavaly pici volt a fiam, így otthon maradtunk, de most vele együtt jöttem, hogy hálát adjak érte.
Juhász Mária beteg szüleiért, három gyermekéért és három unokájáért imádkozik.
Ahány ember, annyi sors, annyi fohász, annyiféle kérés, hálaadás. Doroszló az a hely, ahol az ember kiönti a bánatát és lelkierőt kap a további nehéz mindennnapokhoz. Talán ezért voltunk az idén is több mint tízezren a doroszlói kegyhelyen.
BERETKA CSÁBI Éva