Például Doroszló

    Nem tudom, hogy azok, akik folyton-folyvást fennen hangoztatják, hogy egy régiónak, tartománynak, hovatovább az egész országnak meg kell õriznie többnemzetiségi jellegét, összetételét, mennyire gondolják ezt komolyan. Mert hát ugye a multikultúra, meg minden. A népek és nyelvek többszínûsége egy adott régión, országon belül. Hogy ez mennyire áldásos az adott tartományra nézve. Például a mi tartományunkra, amelynek nyelvi, nemzeti, kulturális többszínûségét mindenáron fenn kell tartani. Akár anyagi áldozatok árán is. Annál inkább, mert tulajdonképpen az alakuló új Európa, az Európai Unió se kimondottan különbözõ országok közössége, mindinkább régiók láncolatából áll. A mi tartományunk kis Európa a nagy Európában.
    Ha Európa-szerte egyelõre lazul is ez a láncolat, országunkban és azon belül egyre erõsödik. Legalábbis szavakban. Ha például Kosovóra terelõdik a közfigyelem, soha egyetlen belgrádi politikus se feledkezik meg annak hangsúlyozásáról, hogy a tartománynak mindenáron meg kell õriznie lakosságának többnemzetiségû összetételét. Emlegetik ezt az északi tartományunkkal kapcsolatban is mind a kisebbségi, mind a többségi nép vezetõi. S mert az elõbbiek a saját bõrükön érzik ennek az áldásos voltát, talán komolyabban, õszintébben is gondolják az itt élõ szlovákok, ruszinok, romák stb. önazonosság-tudatának megõrzést, sõt továbbfejlesztését.
    Lényeges, már-már húsbavágó dologról van tehát szó, mégpedig eleven húsba vágó dologról, amibõl illetlenség volna tréfát ûzni.
    Itt van például Doroszló esete. Ez egy nyugat-bácskai falucska Sztapár szomszédságában. Az elõbbit csaknem magyarok lakták, az utóbbit még mindig inkább szerbek. Ki ne hallott volna a két település példás jószomszédi viszonyáról?
    Vérzivataros idõkben egymást védték a rájuk leselkedõ veszedelemtõl. Magyar a szerb, szerb a magyar szomszédjait. Önmaguktól jöttek rá, hogy csakis így élhetnek egymás mellett tartós barátságban. S ehhez nem feltétlenül fontos együtt élni. Igen, az õ példájuk fényesen mutatja, hogy egymás mellett is élhet jó szomszédságban az ember, ha tiszteletben tartja a másik másságát. De annyit beszéltünk és írtunk már errõl, hogy félõ, elfogynak azok, akiknek a szavunkat szánjuk.
    Csak Doroszlón maradva, ez a fogyás akár drámainak is mondható. Íme a rideg számadatok. Száz évvel ezelõtt a falunak 2642 magyar ajkú lakosa volt. (Bizonyára más ajkúak is élhettek köztük, ám itt csak a fogyatkozókról szólunk.) Ötven év múlva csaknem ötszázzal, az ezredforduló elõtt az ,,eredeti'' 2642-es fõ a felére csökkent, hogy aztán a legutóbbi tizenöt év alatt ez is jó ötszázzal legyen kevesebb, s így mára, tehát 2007-re, a száz évvel ezelõtt még szinte színmagyar falunak a magyar ajkú lakossága már a 800 fõt sem éri el. (Tavaly egy egyházi esküvõ volt a katolikus templomban, öt keresztelõ s 22-en tértek meg végsõ nyugvóhelyükre.
    Annak idején Herceg János, miután a kiskõszegi házára ráomlott a hegy, azért költözött Doroszlóra, mert mint írónak (s talán mint esendõ embernek is) szüksége volt magyar nyelvi közegre. Halála után a falu fõutcáját róla nevezték el. Volt a faluban egy Virág nevû utca is. Ma több öregek utcája lehet. Mert arról nem szól a fenti statisztika, hogy a 800 doroszlói magyarok közül hányan kerülhetnének föl az idõsek listájára, s hány házasulandó fiatal él a faluban, akiknek - többek között - az lenne a ,,feladatuk'', hogy megállítsák a szóban forgó fogyást. (Említettük: tavaly mindössze egy esküvõ s huszonkét temetés volt a faluban.)
    Nem tudni, meddig dicsekedhetünk el szülõföldünk sokszínûségével ebben az ellenkezõ irányba törtetõ világban. A nagy Európában csakugyan mi volnánk a kis Európa? A tények, a valóság mintha mást mutatna.
    Végezetül ne vegyék zokon a doroszlóiak, hogy épp az õ falucskájukat próbáltuk ,,megcélozni'' a fenti ügyben. Okkal tehettük volna ugyanezt Újvidékkel, Nagybecskerekkel, bizony még Szabadkával is. Hiszen míg Doroszlóról szóltunk, széles e hazánk járt az eszünkben.
    Jött azért Sztapár jó szomszédjaitól egy örömteli hír is. Renoválják a doroszlai templomot, amely vasár- és ünnepnapokon bizonyára megtelik hívekkel. Idõs asszonyokkal, férfiakkal. Ha ez a csoda megtörténik az iskolával is, ha az idõs nénikék és bácsikák unokáival telik meg, akkor odafönt elmondhatja magáról a Költõ, hogy ebbéli intelme - õrizzétek meg a templomot és az iskolát! - nem pusztába kiáltott szó maradt.

NÉMETH István - Hét Nap