„Mindig nagyon vártuk a karácsonyt, két testvéremmel lámpaoltás után arról beszélgettünk, hogy mit hoz a Jézuska. Nem voltak nagy igényeink, többnyire szaloncukrot, mézeskalácsot, almát, diót, aszalt gyümölcsöt szerettünk volna. Nálunk a karácsonyfa sohasem fenyõbõl volt, hanem tüskeágból. Ezt a mi környékünkön könnyen be lehetett szerezni, mert a falu szélén laktunk. Én voltam a legidõsebb a testvérek közül, így én mentem el „fát” választani. Válogattam a bokrok között. Estefelé volt, a ködtõl már alig lehetett látni, de azért csak mentem, mert mindig úgy láttam, hogy no, az ott egy még szebb, még formásabb bokor. Szép is volt, különösen, ahogy csillogott a zúzmarától. Nagy örömmel vittem haza. Utam a szemközti Wittman kendergyárosék ablaka alatt vezetett, meg is álltam és benéztem az ablakon. Akkora rés volt a függönyök között, hogy be lehetett látni a fényárban úszó szobába, láttam az asztal közepén álló, pompásan feldíszített karácsonyfát, olyan díszekkel megrakva, amelyeket még sohasem láttam ezelõtt, a díszek között volt egy csengettyû is. Náluk akkor már volt villanyvilágítás, mert a gyárnak volt saját áramfejlesztõje, amelyet a lakásba is bevezettek.

Odahaza a "fát" már csak díszíteni kellett. Öcsém, a Pisti és a húgom, Maris bent voltak a szobában, a jól befûtött kemence mellett. Öreganyám mesélgetett nekik a régi karácsonyokról, mi meg édesanyámmal a konyhában díszítettük a fát. Amikor elkészültünk vele, odaállítottuk a szobai oldalablakba a gangon. Édesapám az öngyújtóját is ráakasztotta, csak úgy világított rajta. A szobában igazi karácsonyi hangulat volt. Öreganyám már délután behozott egy kéve szalmát, az asztal alá helyezte. A nagy asztal a szoba közepén állt, fehér abrosszal volt letakarva, az asztal végén a terítõ alatt volt a karácsonyi fonott kalács. A karácsonyfa mindig a kis „ómárium” tetején állt, amely a két ablak között a mestergerenda alatt állt.

A szentestét együtt töltöttük, az olyan más volt, mint a többi este. Imádkoztunk és énekeltünk, öreganyám segítségével, aki özvegyasszonyként velünk élt. Karácsony böjtjén vajjal berántott bablevest ettünk, utána mákos gubát. Körbeálltuk a karácsonyfát, nézegettük. Nagyon boldogok voltunk. Arra gondoltunk, hogy jó lenne valamit megenni róla. Ebben mindig egyet értettünk, annak ellenére, hogy minden évben elhatároztuk, nem esszük le róla olyan hamar az édességet. Jaj, de milyen hosszú is volt egy nap, amikor csak nézegettük a díszeket! Ezt nem lehetett sokáig kibírni. Egyszer olyan ötletünk támadt, hogy a mézeskalácsnak megesszük a hátulját. Elöl rajta maradt a kép, és úgy forgattuk, hogy elölrõl szépen látszódjék. Meg voltunk elégedve magunkkal: jutott is, maradt is. Elõre nem látható dolog történt azonban: öreganyám, aki szilágyi születésû volt, meg szerette volna látogatni testvéreit. Mivel gyerek az mindenhol volt, odaállt a fa elé, gondolta, majd levesz néhány mézeskalácsot. Ott álltunk mindhárman ijedten, hogy mi lesz, mindjárt kiderül a turpisság. Rettenetesen szégyelltük magunkat, de öreganyám megértõen mosolygott. No, majd jó lesz egy-néhány szaloncukor is - mondta, de az sem volt már, mert a cukrok helyén fadarab volt. Néhány szem dióval a zsebében ment el. Ezek után abban az évben sem várhattuk be a Háromkirályok napját a karácsonyfa lerázással, pedig nagyon akartuk.”

Doroszló Portál

2005. december 24. szombat