Vajdasági kincsestár

Szalai János

Egy művelődési dolgozóról, akitől Doroszló magyarjai annyi mindent megtanultak - Ott, ahol Herman Ottó, a talán utolsó polihisztor könyvtárat és olvasókört alapított, ahol az amatőr színjátszásnak is hagyományai voltak, a Móricz Zsigmond Művelődési Egyesület nevéért is harcot kellett vívni - Tanító, szervező, rendező, színész, aki azt mondta a falubelieknek: ,,Ne engedjétek meg, hogy eluralkodjon rajtatok a búskomorság, menjünk, csináljunk valamit, dolgozzunk!''

,,Menjetek Nyugatnak'', mondták az Újvilágban a bevándorlóknak, küzdjetek meg önmagatokért, a családért, az igazságért, vezessétek vissza a dolgokat eredeti, egyszerű és tiszta formájukra. ,,Menjetek és tanítsatok'', mondták a ,,nemzet napszámosai''-nak Magyarországon. ,,Menjetek északnak, délnek, keletnek s nyugatnak'', tanácsolta nekünk, sorsüldözött vajdasági magyar színészeknek Dévics Imre a hatvanas években, ne törődjetek vérző sebeitekkel, nagyszerű emberekkel meg lehet teremteni az álmok szép új világát. Mi mentünk és valóban nagyszerű emberekkel találkoztunk, harcra született művelődési dolgozókkal. Doroszlón Szalai Jánossal, a tanítóval, állhatatos szervezővel, rendezővel és amatőr színésszel, abban a faluban, ahol Herman Ottó, a talán utolsó polihisztor könyvtárat és olvasókört alapított, ahol hagyományai vannak a műkedvelő színjátszásnak.

Szalai János verset mondott legkiválóbb színésznőinknek, Romhányi Ibinek és Jónás Gabriellának, Kosztolányi Dezső Színésznő című versét, annak utolsó öt sorát: ,,Lángot evett/s ábrándokat vajúdik./Tombolva kacagva/vérben szüli meg a sorsod, a sorsom./Szent kettőség titkos csodája,/Szeretőnk, anyánk.'' Örök és áldott szívbeli mulatság volt egy-egy fellépés Doroszlón, itt a múltban sohasem fújtak takaródót, itt semmi sem szorította abroncsként az emberek szívét/lelkét, itt akkor nem számoltak a széthullás lehetőségével, mert a fedélzeten Szalai János tartotta a markában a kormányt. Aki szintén tudta: ,,Hajózni muszáj!''

Megtette, amit nem sokan mertek megtenni: a falubelieknek megmondta harsány szavakkal, hogy nem művelődnek eleget. Meg azt is, hogy ne álljon szóba vele az a magyar ember, aki nem nézi meg a szabadkai Népszínház társulatának előadásait, aki nem tapsol Árok Ferencnek, Majoros Katinak, Jónás Gabriellának és Korica Miklósnak. Nem fenékig tejfel az élet - mondta mindig, amikor az előadás után már a birkapaprikást kóstolgattuk az asztalnál -, mi is szegények vagyunk, de amíg nekünk van mit ennünk, addig nektek is lesz. S mondta ezt is: ,,Ha elnémul a muzsika, ha süket a harmonika, ha a nagybőgőnek leszakad a húrja, akkor is járjuk a padlón vagy az asztalon, hess tőlünk, nyavalyás búbánat!'' Mindenütt kedvelték, mindenütt szerették a ,,Jani''-t, a Dunatáj szerkesztőségében is, ahova bedolgozott.

Egy Doroszlónál is csöndesebb faluban született, a szomszédságban, Szilágyin, ahol ősidőktől a pusztulás jelei mutatkoztak. Sokáig a ,,sváb tenger''-ben, Apatinban húzta meg magát. Először még szerb nyelven zengette a dobogón a rímeket, de aztán lassan-lassan megsűrűsödött benne az örökölt magyar vér: a negyedik polgári után már az anyanyelvén tanul - és szavalataival elkápráztatta tanárait. Tevékeny volt az önképzőkörben, de már akkor posványos állóvízben érezte magát.

Egy tengerész bátorságával akart még nagyon fiatalon, akár egy lélekvesztőn is, nekivágni az óceánnak. Látván igyekezetét, a tanárai a tanítóképzőbe irányították. Újvidéken és Szabadkán tanult. ,,Észak Velencéjében'' - ahogyan akkor Szabadkát becézték - szerepelt a Dózsa György című drámában, Ady-verseket szavalt - négy nyelven: magyarul, németül, oroszul és szerbül. Volt hite, ereje, kitartása mindenhez. Játszani is akart, játszani azt, hogy hisz az emberben. Mert akkor szép az a játék, ha rólunk szól, tudta ezt: az érzéseinkről, a véleményünkről a világról, a némaságunkról, a kapcsolatainkról, a lázadásainkról.

Nemesmiliticsen - ahol egy évig tanította a gyerekeket - megpróbálkozott a színpadi rendezéssel, és nem bukott meg. 1948-ban kapcsolódott be a doroszlói Móricz Zsigmond Művelődési Egyesület munkájába. Itt aztán nemcsak az egyesület névéért kellett megküzdeni, vért izzadni, hanem egy rozsdás szögért is, egy-egy rendezvény megtartásáért. Jánost megválasztották az egyesület titkárának, a színjátszók egyhangúlag mondták: ő legyen a vezetőnk, álljon a csoport élére! Volt mersze és bátorsága mindent vállalni. Munkásságának erről a szakaszáról Szalai János szerint akkor ,,megszállottan játszott'', s ehhez megvoltak a munkatársai: Kocsis Pál, aki a szereplőket toborozta, Bencsik János kántor úr és Orehoja Dezső, a hegedűmester, Varga Imre, az ácsmester és mások. Jánossal egy időben kapcsolódott be a mozgalomba Károlyi Piroska - 1950 óta János hitvese -, aki szintén minden vállalni mert, semmit sem érzett tehernek: ha kellett, akkor súgott, sminkelt, cipelte a díszletképeket, színészkedett és még rendezett is.

János nem tudott megválni a színpadtól. Szerepelt a Vereshajúban a Maharadzsában, Darvas Szakadék című drámájában, az Elcserélt emberben, az Iglói diákokban, gyermekelőadásokban, a Légy jó mindhalálig című Móricz Zsigmond-regény színpadi adaptációjában, A Pál utcai fiúkban, a Tamás bátya kunyhójában stb. Maradt néhány plakát az utókorra. ,,Ezekkel mi úgy vagyunk - mondja János -, mint azzal a bizonyos prousti dologgal. Mindannyiunknak megvan a maga süteménye, amelynek íze, illata nyomán fölmerülnek a feledésből régen elraktározott emlékeink, érzéseink''. Doroszlón egykoron színházi napokat is szerveztek. Egy-két hét leforgása alatt a falubeliek hét-nyolc előadást nézhettek meg. Ingyenjegyeket küldtek Szontára, Hódságra és az erdődi-dályai hegyekbe: a szórványmagyarságra is gondoltak.

Szalai János falusi tanító volt. Nem áldozott fehér lovat, nem mondott nagyokat, nem kötött senkivel sem vérszerződést, de minden magyar embert meg akart tanítani arra, hogy figyeljen egy kicsit, nekünk is ledobnak az égről egy-két csillagot, ha teszünk érte valamit.

 

BARÁCIUS Zoltán