Családi képek Szilágyi múltjából

Egy szép elgondolás nyomán

Száz év tanulsága: a magyar falvak akkor maradnak meg, ha lakóiknak van munkája

Szülei, a „proletár nemzetes úr” és a „halas- és nemzetesasszony” életútja által érdekes családtörténetet mutat be Szalai János, rávilágítva ezzel a Szilágyi Dezsõ által 1898-ban alapított magyar telepes falu, Szilágyi nagy reményekkel ide érkezett sokgyermekes családjainak keserves életútjára is.

A proletár nemzetes úr

     Meglátogatott az unokám. A nyári vakáció végén sikerült megtalálnia a nagyiékhoz vezetõ utat. Már régóta ígérgette. Nagymama a kertben szorgoskodott. Rám a hátsó szobában bukkant. Ez a „kicsimama”, a dédi szobája volt. 84 évesen távozott az élõk sorából, a temetésére halványan emlékezik is. A doroszlói „hõsök temetõjében” egy egyszemélyes sírba helyezték „kicsimama” koporsóját is, a dédapa korhadt koporsójára. Feltûnt neki, hogy a dédapa gránit fejfáján „y”-nal van bevésve a neve. Meg kellett magyaráznom, hogy miért: a dédapa 49 éves korában halt meg, a kõmûves-kõfaragó személyes ismerõse és jó barátja volt, aki úgy gondolta, ennek az embernek dukál az ipszilon.
     Most abban a szobában vagyunk, ahol a „kicsimama” negyven évet élt özvegyen, egyedül. Minden öröme három fia, három unokája, hat dédunokája. A szobán látszanak a volt lakó nyomai. A bútorok, a falon a képek árulkodnak: egy Munkácsy-képrõl lemásolt, egy kissé megtépett Krisztus tövises, szenvedõ arca. Alatta a feszület. Családi kép: a dédszülõkkel és három fiúval. A nagyapa kopaszra nyírva, térdig érõ nadrágban, a legfiatalabb hármuk közül. A szoba másik oldalán íróasztal munkára kész írógéppel és sok-sok rendetlenül széthányt könyv. Az asztal sarkán a dédszülõk fiatalkori képe. A falon bekeretezett elismerõ díszoklevelek. Egy komor Móricz Zsigmond-kép és Fehér Ferencnek, Vajdaság egyik legnagyobb lírikusának, valamint Herceg János prózaírónak, vidékünk krónikásának a képe. Ez a szoba kegyelettel õrzi mindkettõjük emlékét.
     A szoba közepén egy szembetûnõen érdekes asztal. Az asztal lapját jobbra is, meg balra is el lehet mozdítani, és az alján szép színes szalagokkal összekötve összegöngyölített, megsárgult iratok. Színük elárulja, hogy nem maiak. „Kicsimama” utolsó éveiben mindent összegyûjtött, rendezett. Itt találhatók régi adókönyvek, házépítési dokumentumok, munkakönyv, útlevél, levélkötegek – külön a diáklevelek, fiaitól katonalevelek (ez különösen vastag, mert legidõsebb fia hat évet raboskodott a Szovjetunióban) –, és sok más régi kedves emlék, kacatok.
     Az asztalfiók sarkában unokám felfigyelt egy szép faragott díszítésû fadobozra. Kérdõleg pillantott rám.
     – Megnézhetem, mi van benne?
     A beleegyezésem után felnyitotta. Elcsodálkozva vette észre, hogy egy halom érem, háborús érdemrendek. Legfelül egy csodálatosan szép, csillogó, zománcozott jelvény a magyar koronát ábrázolta.
     – Ezek a dédapád háborús kitüntetései. Majd sorba bemutatom mindegyiket: Ferenc József-vaskereszt, Károly-csapatkereszt, kisezüst és nagyezüst. A két utóbbi vitézségi érem. Ezekért kapta dédapád a vitézi címet. Zomborban a Vármegyeház elõtti téren, Szent István kardjával vitézzé avatták, csak utána viselhette azt a szép, zománcos, címeres jelvényt. Ott lapultak mellette a megsárgult, igazoló kis kartonok arról, hogy mikor, hol és miért érdemelte ki õket.
     A kíváncsi dédunoka feltette a következõ kérdést is:
     – Volt dédapámnak ezekbõl valami anyagi haszna is?
     – A fogság és a háború befejezése után haza csak egy újonnan alakult országba, Jugoszláviába jöhetett. És ott nem dicsekedhetett velük. Nagyon nehéz élete volt. Megnõsült. Csakhamar három fiúval gyarapodott a család. Mivel heten voltak testvérek, a hétfelé osztott szilágyibeli telepes birtok nem biztosította az öttagú család megélhetését. Házépítéshez fogott, hogy legyen saját fészke a családnak. Bankkölcsönt vett fel, de az elsõ világháború utáni infláció nem tette lehetõvé a kölcsön visszafizetését. A bank elárverezte az alig használt új házunkat. Dédapád családostól kénytelen volt Apatinba költözni egy szoba-konyhás házbérbe. Én még kicsi voltam, de arra emlékszem, hogy mindannyian sírtunk. Én a Bundás kutyánkat szorongattam a kocsin, de mielõtt beértünk a városba, dédapám azt mondta, hogy a házigazda nem engedi meg, hogy kutyát tartsunk, és a Bundást beledobta a csatornába. Idõs koromban sem tudom elfelejteni ezt a képet. Dédapádnak munkát kellett keresnie. Késõbb sokszor mesélte, hogy 27 évesen volt „inas”. Kitanulta a lakatosmesterséget, gépészvizsgát tett, dunai hajós, hajógyári munkás, cséplõgép traktoristája is volt, és évekig csépelt Szilágyin. Egy aranyos apa, nagyon büszke volt a három fiára, mindent megtett értük.
     – 1941-ben Bácskát Magyarországhoz csatolták, és akkor avatták dédapádat vitézzé – mesélem tovább. – A Vitézi Szék felkínált neki földet, házat, traktort. Háborús hõsiessége, a vitézségi érmek meghozták a várva várt eredményt. Haladó szellemû munkatársai, a kommunisták, próbálták lebeszélni, de õ a felkínált lehetõséget, álmai beteljesülését nem tudta megtagadni. Elfogadta. Vesztére. Csak egy évig élvezte a vitézi életet. Újabb politikai változás és területi átrendezés. A családnak menekülnie kellett. Mindenünk odaveszett. Se föld, se ház, se munka, se nyugalom, csak rokoni segítség, kegyelemkenyér. Ebbe a reménytelen, kilátástalan helyzetbe dédapád belerokkant, majd 49 évesen meghalt. Egy zimankós februári napon temették a doroszlói „hõsök temetõjében”. A három fia közül csak egy tudott jelen lenni a temetésén. Vitézi várományos fia (akirõl még életjelt sem kaptak) valahol egy fogolytáborban raboskodott Európában. Öregapád Szabadkán járt akkor iskolába, de mivel a vonatok nem közlekedtek naponta, csak a temetés után érkezett meg. Már csak a frissen hantolt sírt mutatta meg a „kicsimama”.
     Így maradt apa nélkül a családunk. S unokámnak itt mondom el:
     – Látod, milyen élete volt a dédapádnak. Jegyezd meg jól az itt elõtted, a falon függõ írók és költõk üzenetét, mert szavukra mindig érdemes odafigyelni:
     Móricz Zsigmond: „Rongy ember, aki nem tiszteli az elõdeit és a halottait.”;
     Herceg János: „Halottaink addig élnek, amíg emlékezünk rájuk.”;
     Fehér Ferenc: „Mást most nem is tudok mondani, édesapám. Egyszer azért rászánom majd magam, akkor aztán sokáig itt maradok.”
     Én pedig, ha hatalmam lenne, a két vitézségi érem mellé „post mortem” azt íratnám: a vértanúi életért, melyet fiaiért végigharcolt, feltûzném mellére az arany vitézségi érmet is, melyet küzdelmes élete során többszörösen kiérdemelt.

Teca, a halas- és nemzetesasszony

     „Kicsimama” a faluval, Szilágyival egy idõben született Óbecsén a Csányi család gyermekeként. Szerettük volna, ha õ is megünnepelhette volna a századik életévét, de a küzdelmes, erõfeszítésekkel és gondokkal teli élet csak 84 évet adott neki. Sok munkával, sok küszködéssel, és kevés örömmel. Pólyában hozták Szilágyira. Tehát a falu születése az õ születési éve is. Szépen beilleszkedett Szilágyi csodálatos életébe. Minden szomszéd más faluból települt ide, minden házban sok-sok gyerek volt. Teréz – de õt csak Tecának becézték – egész életében mindig kihangsúlyozta: mi csak öten vagyunk testvérek. Másoknál mindenhol több gyermek volt. Itt járt iskolába, itt nagylányoskodott, itt ment férjhez. Négy gyermeket szült, a kislánya korán meghalt. Három fia megmaradt, és adtak neki egy egész életre gondot, törõdést, rengeteg munkát. De néha azért örült is a fiainak.
     Szilágyi tragédiája õt is elérte. Ötfelé osztódott az amúgy is szûkre szabott szilágyi telek. A házépítés bankkölcsöne elvitte a szép, takaros kis családi házukat. Apatinban igazi proletár, munkáséletet éltek. Csak az apa heti bérére számíthattak.
     Tecának, a mamának munkalehetõséget kellett találnia. Eljárt napszámba, de az ritkán adódott. Mást kellett kitalálnia. Közel laktak a Dunához, a halászokhoz. Így azzal próbálkozott, hogy halat vett a bárkából és elkezdte hordani Szilágyira. A próbálkozás sikerült: a szilágyiak jó halfogyasztónak bizonyultak, minden szerdán és pénteken a hajnali vonaton rendületlenül vitte a friss halat Szilágyira. Talicskán végigjárta a falut, eladta az 50–60 kg halat. Délután vonaton tért haza. Ahogy a fiúk nõttek, õk is belesegítettek.
     Teca, a „kismama” csakhamar felfogta a kereskedelem örök törvényét, hogy haszon is van belõle. Csakhamar megszervezte az oda-vissza alapon való kereskedést. Visszafelé sem jött üres kézzel: tojást, dohányt, túrót, húst, szalonnát és mást hozott a faluról. Évekig csinálta ezt a kofaságot, és mivel a nyerészkedés nagy szenvedély, s akiben fellobban, az rabja lesz, amit az a szándék is fût, hogy házat vegyen és megszabaduljanak a szoba-konyhás házbértõl. A férje vitézi címével járó nemzetes asszonyi titulus õt is elszédíti és örömmel, a szebb életre való reménnyel beleegyezik, hogy a család Vitézfaluba költözzön. Határtalan lehetõségek kínálkoznak a kemény munkához szokott „nemzetesasszony” elõtt. Végre a saját földjét mûvelheti. Egy év alatt már dinnyét termel és piacra jár, kocsin is viszi a dinnyét a környezõ falvakba... Az új rendszer elfújta a „nemzetesasszony” reményekkel teli, anyagi jólétet ígérõ életét. Az összeroppant vitézi férj tudta nélkül próbált kegyelmet és megalázkodóan engedélyt kérni az ottmaradásra az új hatalmasoktól, de sikertelenül. Megint kegyelemkenyér következett. Hamar eltemeti a derékba tört sorsú férjét. Napszámmal, takarítással keresi meg az életrevalót. Egyedüli öröme, hogy a legidõsebb fia jelentkezett az orosz fogságból. Igaz, csak tíz év múlva láthatta meg. A másik két fia Tito katonája. A leszerelés után a középsõ kenyérkeresõ, a legfiatalabb pedig még diák.
     Végül a doroszlói moziban kap munkát, majd sok évig a doroszlói óvodában dolgozik, onnan megy nyugdíjba.
     Nyolcvannégy évig élt, majdnem a felét özvegyen. Alacsony termete miatt az unokái elnevezték „kicsimamának”, és így is becéztük valamennyien. Nagyon szerette Szilágyit, mindannyiunknak sokat mesélt a faluról, ahol felcseperedett, feleség és anya lett. Kofasága révén az egész falu ismerte és úgy tudjuk, becsülte és szerette is. 1984 május elsején, mélyen megrendülve állt rovatalánál három fia, három menye, három unokája és három dédunokája.

A három sasfiók

     Egy alkalommal elmeséltem Herceg János írónak családunk történetét, apám tragédiáját. Türelmesen végighallgatott, majd a következõt mondta: „Sasnak sas a fia.” Nagyon megtetszettek hízelgõ szavai. Jól megjegyeztem, csak annyit tennék hozzá: nemcsak a fiai sasok, de az unokák és a dédunokák is azok.
     Az egyik „sasfióka”, Szalai Imre nyugdíjas gépészmérnök, Budapesten él. Szilágyin született 1922-ben. A család Apatinba költözése után ott folytatta a tanulást. Kisérettségizett, majd Eszéken folytatta tanulmányait az öntöde szakiskolájában. A második világháború kitörése miatt megszakadtak az eszéki tanulmányok, és Újvidéken érettségizett. A háború alatt bevonult, fogságba esett, a Szovjetunióba került, 1947-ben szabadul, de csak Magyarországra mehetett. Munkát kapott, folytatta tanulmányait. A Mûszaki Egyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet, ott alapított családot.
     A másik „sasfióka”, Szalai József nyugdíjas Bezdánban. Õ 1925-ben született Szilágyin. Az elemit és a polgárit is Apatinban végezte, ipari tanulóként vasesztergályos szakmát tanult. A családdal Vitézfaluba költözött, 1944-ben mozgósították, de nem vitték katonának, mert szakemberként szükség volt rá az apatini hajógyárban, és így csak 1947-ben vonult be katonának. Leszerelése után mindig talált munkát a szakmájában, mert mint ezermester megállta a helyét. Legtöbb idõt a doroszlói földmûves-szövetkezet mûhelyében dolgozott, feleségével Bezdánban éli nyugdíjaséveit.
     A harmadik „sasfióka”, Szalai János, e sorok írója nyugdíjas tanító.
     1926-ban születtem Szilágyin, négyéves voltam, amikor a családunk Apatinba költözött. Német nyelvû óvodába, szerb nyelvû iskolába, szerb és német nyelvû polgáriba jártam. Csak a negyedik polgáriban kerültem magyar tagozatra.
     A család valamennyi tagja a vasszakmában jártas, úgy éreztem, én is csak vasas lehetek. Mégis, a polgári igazgatója rábeszélte az apámat, adjon tanítóképzõbe, mivel szeretem az irodalmat, szépen szavalok, és szükség lesz majd magyar értelmiségire. Sikerült meggyõzni az apámat, így lettem újvidéki prepás, majd a katonáskodás után szabadkai tanítóképzõs. 1947-ben diplomáltam, a Nemesmiliticsen és Szondon eltöltött másfél év után 1949-ben kerültem Doroszlóra, és ott dolgoztam nyugdíjaztatásomig. Közben 23 évig iskolaigazgató is voltam, magánúton (tanítónõ lányommal együtt) elvégeztem a pedagógiai fõiskolát. Feleségemmel együtt sok-sok reménnyel és nagyon sok csalódással vonultam nyugdíjba.
     Nem illik dicsekedni, de mi hárman testvérek mindig jó testvérek voltunk, és segítettünk egymásnak. Gyerekkorunkban is dolgoztunk, vasárnaponként például kiflit és perecet árultunk. Ahogy cseperedtünk, mindig komolyabbak lettek a megbízások a nyári vakáció alatt. Elküldtek bennünket falusi rokonainkhoz besegíteni, pudárkodni, csõszködni.
     Mindhárman jó sportolók voltunk. A szertornát különösen szerettük. Igaz, Apatinnak csak egy korlátja volt, de azon csuda dolgokat produkáltunk. Arra emlékszem, hogy egy nyilvános fellépésen a tíz fellépõ tornász között mind a hárman szerepeltünk. Nem sasok voltunk ugyan, hanem „sokolok”.
     Amikor mind a hárman betöltöttük a hetvenedik évünket, tehát „hetvenkedtünk”, valaki azt találta megkérdezni: „Nem félünk-e a haláltól?” Mindhárman kórusban azt válaszoltuk: Aki nem fél, az hazudik!

Zárószó

Szilágyiról gyerekkoromból csak halvány emlékeim vannak. De vannak. Figyelemmel kísérjük szülõfalunk életét. Tudunk is mindent róla. Örülünk a jó híreknek és bánkódunk, ha baj éri.
Érett fejjel már azt is meg tudjuk állapítani, hogy Szilágyi, Darányi és a többi magyar politikus elgondolása nemesen szép volt, amikor Bácska számtalan helyét betelepítette sokgyermekes magyarokkal. Csak a számításba hiba csúszott, amiért nem õket hibáztatom. Ha ennek a sok-sok kis magyarnak munkalehetõséget tudtak volna teremteni, ma Szilágyi egy szép magyar kisváros lehetne.