Menekülés a magányból

Beszélgetés Fernbach Edittel, a zombori gimnázium nyugdíjas tanárnőjével, aki Németországba készül

     Fernbach Edit zombori tanárnő egész életét a gyermekek nevelésének szentelte. Tanítónői pályafutását 1946-ban, közvetlenül a II. világháború befejezése után Doroszlón az általánso iskolában kezdte. Négyévi doroszlói odaadó munka után Gombosra került, az általános iskola és a falu közkedvelt tanítónője lett, aki nemcsak a gyermekekkel való foglalkozásban tűnt ki, hanem bekapcsolódott Gombos művelődési életébe, és munkájával hozzájárult hagyományaink megőrzéséhez és a magyar szellemi élet vívmányai – főleg a zene és a néptánc – iránti érdeklődés felkeltéséhez.
     – A mi családunkat, a zombori Ugray családot, apámat, anyámat és nagyszüleimet szinte mindenki arról ismerte, hogy kiváló zenészek, zongoristák, muzsikusok, és gyerekeiket is ebben a szellemben nevelik. Ez így is volt, hiszen mind a két leánytestvérem a zenének él. A zongoraművész Petronella, aki ma Németországban él özvegyen, zongoratanárnőként tartja el magát, a másik testvérem, Máriásné Ugray Adél pedig az Újvidéki Rádió zeneosztályának szerkesztőjeként vonult nyugdíjba. Családunk éltetője tehát a zene volt, a zene iránti fogékonyságunk oly erős, hogy azt mind a három Ugray lány gyerekei, unokái is megörökölték. Nekem két fiam van, Gábor és Endre, Németországban élnek, és egyetemi végzettséggel zenei oktatóként is dolgoznak. Akárcsak Petronella Eszter lánya is. Adél húgom Béla fiát és a „Tudósok” nevű zenekarát Magyarországon az ismert zenekarok között tartják számon. De már unokáink is énekelnek, klarinétoznak, muzsikálnak, s külföldi fesztiválokról rendszerint elismerő oklevéllel térnek haza. Természetes tehát, hogy az Ugray leszármazottak az érvényesülés lehetőségét a zenében keresték.
     – De Edit végül is a tanügyben dolgozta le éveit?
     – Értelmiségi családból származom – magyarázza Fernbach Ugray Edit. – Édesapám Zombor ismert jogászaként öregbítette a család hírnevét, édesanyám a zombori magyar gimnázium magyar nyelv és irodalom tanáraként, valamint a világtörténelem előadójaként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Szabad idejében egyik-másik tanulójának zenéből különórát is tartott. És mindent elkövetett, hogy velünk is megszerettese a zenét. Lányai, köztük én is, elsőnek nem az általános iskola küszöbét léptük át, hanem a zombori zeneiskola küszöbét. Némi túlzással talán azt is mondhatnám, hogy iskolába induláskor jobban ismertük a hangjegyeket, mint az ábécét.
     – Említette, hogy tanítónőként kezdte pályafutását és tanárnőként vonult nyugdíjba.
     – Igen, így volt – válaszolta Edit, akit testvérei Csöpinek becéznek. – Miközben Gomboson és Doroszlón a helybeli általános iskolában tanítónőként dolgoztam, magánúton befejeztem az újvidéki tanárképző főiskolát, s mint nyelvszakos tanár dolgozhattam a zombori gimnáziumban. 1950-ben az iskolaszünetben férjhez mentem Fernbach István zombori könyvelőhöz. Zomborban, szüleim tágas családi otthonában húzódtunk meg. Közben két gyerekkel gazdagodott a család. Az idősebb fiam, Gábor, 1951-ben született, Endre fiam pedig 1959-ben. Mind a két gyerekemnek tanári oklevele van. Gábor fiam az újvidéki zeneiskolát és a belgrádi zeneakadémiát fejezte be, majd továbbképzésre Németországba ment, a stuttgarti zeneakadémián tökéletesítette tudását, s közben az akadémián megismerkedett egy német lánnyal. Házasságot kötöttek, s a fiam Németországban maradt. Endre fiam magyar–német nyelvszakos tanárként kezdte pályafutását Zombor környéki iskolákban. 1988-ban mint munkaerő-felesleget elbocsátották, s mivel más lehetősége nem volt, Németországba ment, és ott mint német nyelvtanár és előadó jó fizetést és kedvére való állást kapott, aminek a végeredménye az lett, hogy ő is Németországban telepedett le. Ősztől kezdve Konstanzban a fogyatékos gyermekek iskolájában logopédusként kezd dolgozni.
     – És Edit?
     – Nyugdíjasként a zombori családi házban élem magányos életemet, ápolom hozzátartozóim sírját, és a tél beálltával, amikor itthon a kertben már nincs munka, utazom a fiaimhoz Németországba – magyarázza némi fájdalommal. – A jelenlegi magányomban aggaszt sorsom további alakulása. Erről gyerekeimmel is sokat beszélgetünk. Nehéz döntés előtt állok. Fiaim hívnak, szeretettel várnak, hogy minél közelebb legyek hozzájuk, az unokáimhoz, akik kivételes szeretettel ragaszkodnak hozzám. Endre fiam pillanatnyilag magányosan él, nála egy külön szobát kaphatnék, nála biztonságban élhetnék, vezetném a háztartást, kedvemre süthetnék, főzhetnék, készíthetném bácskai módra hazai gyümölcsízzel a süteményeket, vagy főzhetném zombori módra a tyúklevest, a szármát, a borjúpörköltet, amit csak akkor esznek, amikor náluk vendégeskedem. A bácskai ízek és a legkülönfélébb készítmények, mint amilyen a bácskai birkatarhó, sajt, füstölt sonka, szalonna, csípős szalámi, számukra az a minden, ami csak akkor kerül az asztalra, ha én is köztük vagyok. S számomra a legnagyobb hála, a legszebb elismerés az, amikor zombori módra készült jó bácskai ebéd után unokáim azt mondják: „Nagyi, maradj velünk örökre, hogy holnap, meg azután is a szánkban érezzük azokat a csodálatos ízeket, amelyekkel csak te tudsz nekünk kedveskedni.”
     – És ilyenkor mi a „nagyi” válasza?
     – Ismétlem, nehéz döntés előtt állok. A zombori szép, nagy, kertes családi házamban egyedül élek, fiaimtól, unokáimtól, nővéreimtől távol. Édesanyámat 1986-ban temettük el, távozása nagyon megviselt. Férjem tavaly márciusban vett tőlem örök búcsút, teljesen magamra maradtam. Ha ágynak dőlök, nincs, akitől akár egy pohár vizet kérhetnék. Fiaim azt tanácsolják, hogy egyelőre a tavaszi és a nyári hónapokban legyek itthon, Zomborban ismerőseim és barátaim körében, az őszi és a téli hónapokban pedig náluk. Ha velük élnék, talán hétköznapjaim is tartalmasabbak volnának, hiszen Gábor fiam megalakította a külföldre szakadt magyarok énekkarát, amelyben, amikor náluk vagyok, én is fellépek és velük együtt énekelek. Unokáim is a zenének kötelezték el magukat, és főztjeimmel, kalácsaimmal és a télire eltett befőttjeimmel bizonyára boldoggá tenném őket. Közben ragyog az én arcom is. Hát van-e szebb dolog a világon, mint valakit boldoggá tenni. Nagyon foglalkoztat ez a gondolat, úgyannyira, hogy már döntöttem is: itthon mindent feladok, mivel fiaimnak nincs szándékuk hazajönni Zomborba. A családi házat eladom, és kiköltözöm hozzájuk. Csalogat a létbiztonság. Ha netán valamilyen betegség következményeként, mint megboldogult férjem, mozgásképtelenné válok, a fiamnál vagy Németországban az idősek otthonában mindig biztonságban leszek.

HATALA Zoltán