Sorsok, emberekSZÁMOMRA NEM VOLT LEHETETLEN

Legutóbbi találkozásunk alkalmával Kistamás Mihály doroszlói vendéglátóipari nyugdíjas arra kért, segítsek neki megírni élete regényét, azaz önéletrajzát. Valóban, mint általában annyi sok embernek, neki is van ,,élete regénye", de ezúttal arra buzdítottam, dióhéjban mondja el, hogyan is múlt el fölötte, mint ahogy mondta, szinte észrevétlenül, a 71 esztendő.

- Béres, azaz szolgáló, szegény szülők gyermekeként Gajdobrán (Szépligeten) születtem. Kilenc gyereket szült az édesanyám, közülük öten kiskorukban meghaltak, négyen felneveledtünk, közülünk már csak én vagyok életben.

* Mikor kerültek Doroszlóra?

- Az őseim doroszlóiak, a szüleim munka után más faluba mentek, vidékre, ott béresek voltak. 1932-ben jöttünk vissza Doroszlóra, ahol előbb a Kismilitics falurészen, majd a Zsák utcában laktunk. Az édesapám itt is napszámosként kereste meg a mindennapi kenyérre és ruhára valót. Én akkor hatéves voltam, és a mostoha nagyapámnak segítettem kihajtani a marhákat a legelőre. A hat elemi befejezése után, a nyári szünidőben a zombori szállásokon legeltettem a nyájat, őriztem a disznókat, mikor mit, majd fűtő lettem a helyi malomban. A munkabér fejében egy zsák lisztet is kaptam, ami abban az időben jól jött. 1947-ben részt vettem a Šabac-Sarajevo vasútvonal építésén. Hazajövetelem után raktáros lettem a helyi Žitoprometben. 1949-ben vettem feleségül Veronka nénédet, egy lány gyerekünk született, Marika, van két unokánk és egy dédunokánk. Amikor hazajöttem a tényleges katonai szolgálatból, már korábban is foglalkoztatott a gondolat, hogy kocsmáros leszek, és kibérelem a Hegybeli-féle kocsmát. Ment is egy darabig. Aztán gyógynövény-felvásárló lettem, majd újra kocsmáros, aztán a helyi szövetkezetben jószágfelvásárló, később kendergyári igazgató. Idejében rájöttem: a suszter maradjon a kaptafánál, így hát visszatértem a vendéglátóiparhoz. A földműves-szövetkezet Hephaj elnevezésű kocsmájának, majd a kultúrotthon vendéglőse voltam két ízben is. A munka mellett időközben az esti tagozaton befejeztem az általános iskolát, és a szabadkai Népegyetemen vendéglátóipari szakképesítést is szereztem. 1965-től 1985-ig, a nyugdíjba vonulásomig privát munkát is vállaltam. A kocsmahelyiség ezután sem szűnt meg, a feketicsi Obod Vendéglátóipari Vállalat bérelte. A feleségem volt az alkalmazott, s nyugdíjba vonulásáig dolgozott ott. A kocsma most az unokánk birtokába került.

* Tudtommal az édesapjának tamburazenekara volt, az úgynevezett Kistamás tamburazenekar.

- Zenélni, igaz, tudok, de azért annyira nem érdekelt a dolog. Színészkedtem, aztán a helyi labdarúgó-csapat játékosa voltam. A munka mellett érdekelt a falu társadalmi élete. A lakodalmakban és más rendezvényeken sok bográcsost főztem.

* Nyugdíjasként hogy telnek napjai?

- Tagja lettem a helyi Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület vegyeskórusának. Számos helybeli fellépésünk volt, ezenkívül évente megjelenünk a Durindón, s még külföldön is szerepeltünk. Legutóbb Zalaegerszegen jártunk, ott a határon túli magyarok népdalfesztiválján vettünk részt, mondhatom szép sikerrel.

Szeretem a nótát, hiszen a kocsmában végigkísérte az életem, mindig emberek között voltam, s most a dalárdában való szerepléssel valamelyest betöltöm a hiányzó űrt - mondta beszélgetésünk végén Kistamás Mihály, akinek semmi sem volt lehetetlen.

 

DAUTBEGOVICS Zoltán